Nem tudom milyen voltam, nem emlékszem, de azt tudom, hogy mit mondanak rólam. Azt mondják, hogy egy egészen magának való fazon voltam, aki a könyvekbe bújt, de ha megszólalt, akkor már magabiztos volt, talpra esett, és mindig tudta mit kell mondania. Erős magabiztos férfi, aki a bajban azonnal ugrott és mindenkit védett, akit szeretett, és akinek erre szüksége volt. Elvileg ezért is álltam rendőrnek, hogy segíthessek az embereken, hogy én legyek az aki majd megmenti őket. Azt hiszem ez már elképzelhetetlen. Persze, lehet, hogyha olyan helyzet alakulna ki, amikor bátornak kell lennem, lehet meg tudnám tenni, ki tudnék állni, és megvédeni azt akit szeretek. Akit szeretek... ha tudnám, hogy ki az, akit igazából szeretek, aki megdobogtatja a szívemet. Egyszerűen a saját nevemre nem emlékeztem mikor felkeltem, sőt arra sem, hogy mi történt. Igaz, hogy most már kezdenek derengeni a dolgokat, de amilyen ember voltam, olyan már sohasem leszek.
Most már inkább igaz rám az a jelző, hogy magamba fordult, és a könyveim a mentsváraim, ahova menekülök, ha valamit éppen nem értek. Megtartom magamnak a véleményem, egészen addig, amíg valaki nem kérdez, de aztán pillanatok alatt zavarba is jövök, és csak összevissza magyarázok, mint aki azt se tudja hol van. Sokszor igaz is, az utak sem olyanok, mint amilyennek lenniük kellene, mindegyik olyan végtelennek tűnik. El vagyok veszve teljesen, és ha nem lenne az a bizonyos nő mellettem, szerintem még a saját lakásomban is orra buknék, egy olyan kis asztalban, ami évek óta ott van. De legalább arra emlékszem, hogy állatbarát vagyok.

Szemeimet megdörgölöm, ahogy a szemüvegemet kicsit feljebb tolom. Érzem, hogy az álom kezd elnyomni, hogy nem tudok sokáig ébren maradni, de azért igyekszem nem ülve, egy asztalnál és a kislámpa fényénél elaludni. Csend honol a házban, pedig nem vagyok egyedül. Tudom, hogy egy csodálatos nő fekszik egy emelettel feljebb a hitvesi ágyon, ami egyébként mindkettőnkké. A mi ágyunk, ahol a kettőnk illata lengi körül a lepedőt, és a párnát, ami az én fejem formáját vette föl. Emlékeznem kellene erre, tudnom, hogy az a nő, arra vár ott fent, hogy mikor robbanok be újra az életébe, de nekem erről fogalmam sincs. Az orvos azt mondta, legyek olyan környezetben, ahol sokszor voltam. Az itthon van, és a kapitányságon, ahol dolgozni nem dolgozhatok, de ott kell járkálnom, hátha hirtelen megvilágosodom. Várják, hogy az a bizonyos villanykörte felvillanjon a fejem felett, de ez olyan, mint esőre várni a sivatagban. Lehet, hogy tévedek, lehet minden be fog ugrani hamarosan, hirtelen, egy nem várt pillanatban, de ezt még lehetetlennek érzem, nem hiszem, hogy ez megeshet, de mindegy. Mindenki hisz benne, ne akarom elrontani ezt.
Inkább alszom, az a legjobb ötlet... így fel is pattanok az asztaltól, a szemüvegem még gyorsan leveszem, aztán már el is battyogok a kanapéhoz. Jól körülölelem magam a takaróval, mert azért hűvös van, de gyorsan mély álomba merülök, most nem kell az altató, és nem érzem a változást, amikor a valós világból az álomvilágba kerülök.

Egy parkban vagyok, verőfényes nap van, hallani a madarak boldog csiripelését, és irigykedem rájuk, hiszen olyan csodálatos hangon szólalnak meg mind. Nem olyanok, mint a Kis hableányban a sirály, minden hang amit kiadnak tiszta és tökéletes. Nem sok ilyen jó dologgal találkozik az ember, ha olyan az élete, mint nekem, de van nekem is egy hasonlóan csodás személyem, aki a feleségem. Istenem, hogy mennyi örömet, tud okozni, egy nő az ember életében, meg persze nehézséget is, hogyha nem kezeljük jól a helyzetet. Egy feleséggel nem egyszerű, de nem is olyan nehéz, amíg az anyós nem szól bele a dolgokba. Mindig az anyós mindennek az oka, kivéve, ha van egy inas, mert akkor az inas csinálja rosszul a dolgokat. Oké, ez krimikben szokott lenne, hogy a bejárónő, vagy az inas a gyilkos, klisés, de mégis sokan meglepődnek, és csak ez a fontos.
Egy hangra kapom fel a fejemet, ami egy gyengéd nő is hang, nem mond sokat, csak annyit, hogy tudja mit tettem. Megfordulok, és egy kék szemű, barna hajú lánnyal találom szembe magamat, aki csak egy dolgot ismételget, néha kicsit hosszabban.
-Tudom mit tettél, mindenkinek elmondom. Tudom mit tettél, mindenkinek elmondom. - ezt ismételgeti, majd el is indul a nekem ellentéte irányba. Akaratlanul mozdulok utána, eszem ágában sincsen ártani neki, mégis megtörténik. Egy kés van a kezemben, efféle vadászkés, ami a vadak levágására használnak. Nem tudom, hogy került hozzám, de erősen markolom kemény borítását, mielőtt neki indulok. nem gondolkozom, csak lépdelek, míg egyet lépek, vagy egy métert meg is teszek, és a kés a lány torkánál van, és pedig lefogom. Nem tud mozdulni, innen már nincs menekvés, tudom. Könnyed mozdulattal vágom el a torkát, minden szó nélkül, a vér mindenfelé terjed, érzem, ahogy a meleg vörös anyag a kezemre folyik, és ellepi annak nagy részét. Az arcomra is került, sőt még a ruhámra is, hiszen a sugár mindenfelé megtalálta a maga útját. Arcomhoz érek azzal a kezemmel, amin nincs egy tiszta pont sem, és megtörlöm a homlokom, mintha valami indián törzsi festéket kennék fel magamra, pedig nincs így. Csak aztán emelem a kést a saját nyakamhoz, és megrántom.

Verítékben úszva riadok fel, és még a kanapéról is leesek, annyira megijedek. Majdnem minden éjjel, ez az álom kísért, és nem tudom miért. Lehet tényleg megöltem volna valakit? Miért tettem volna? Mit tud rólam, amit elakar mondani? Annyi nyitott kérdés van, amire biztosan tudom a választ, csak valahol az agyam legmélyebb zugaiban van elrejtve. Emlékezni fogok én arra valaha? Nagyon remélem, mert kezd erősen bűntudatom lenni, főleg, hogy még most is az orromban érzem a vér fémes szagát, és a lány arcára is tisztán emlékszem. Biztos, hogy láttam már, csak nem tudom hova tenni. Ahogy azt sem, hogy álmaimban mindig emlékszem arra, hogy mit érzek a feleségem iránt, de ébren már nem. Ez nem lehet normális, utána kell járnom mindennek, csak akkor nyugodhatok meg.