Az élet csupa derű és szeretet... azt hiszem ezek alapján azt mondanád, hogy mondjuk a hippiktől származom, vagy ilyesmi. Végül is simán lehetséges, hogy így van, a felmenőim között lehetnek hippik gond nélkül. No, de a jellemem. Szeretem az életet, szeretek szórakozni, na nem olyan eszeveszett módon, nem úgy értsd, hogy kiütni szeretem magam. Én amúgy is elég laza és kötetlen vagyok, nem kell nekem alkohol ahhoz, hogy őrültségeket tegyek. Az a típus vagyok, aki mindig is elég magabiztos és bátor volt, hogy kimondja és megtegye, ami először eszébe jut. Vannak, akiket feszélyez, hogy más mit gondol róluk, én sose voltam ilyen. Teszek rá, hogy más mit gondol, hogy esetleg bolondnak néz, ha énekelek, miközben végig a zene ütemére léptelek végig az utcán, ami a fülemben üvölt. Szeretem azt tenni, amihez épp kedvem van, persze emberi kereteken belül, mert nem ártok másoknak. Nem vagyok rosszindulatú, sőt szeretek én segíteni is. Volt már nem egyszer olyan, hogy az utolsó szendvicsemet odaadtam egy idős néninek, aki virágot árult a parkban, pedig tudtam, hogy én is a másnapi fizetést várom már, mint a messiást, és ha ezt lepasszolom, akkor nincs vacsi, de... egy vacsi nélkül kibírom, a néni pedig ki tudja, hogy mióta alig eszik, olyan vékony volt. Imádom a színeket, a nevetést, a zöldellő réteket, a virágokat, mindent ami boldogsággal tölt el, és szeretek adni és mások napját is feldobni egy mosollyal, egy béna viccel, amit elmesélek a hot dobosnak, amíg összedobja nekem a rögtönzött ebédet... Egyszerűen csak, mert így érzem jól magamat, és miért baj, ha nekem akkor jó, ha másnak is jó. Szeressük egymást... ennyi a boldog élet titka.

Igazából világ életemben életvidám természet voltam, jó eséllyel ez a miatt lehet, hogy a szüleim is ilyenek, így aztán rengeteg lelkesedést, életerőt és akaraterőt adtak át nekem is. Anya festő, még a mai napig is ugyanezt csinálja, attól függetlenül, hogy sosem lett igazán híres és volt időszaka, amikor szimplán csak az utcán rajzolt portrékat. Apát a szülei ügyvédnek szánták, el is végezte a szükséges iskolát, amíg végül úgy nem döntött, hogy hagyja az egészet és mást akar, valami olyat, amit tényleg élvez. Talán ha fél évet dolgozott ügyvédbojtárként, aztán beállt egy autószerelő műhelyhez kisegítőnek, mostanra saját műhelye van. Gyakorlatban kupálódott ki, de elég szépen, apa úgy ért a kocsikhoz, hogy csak na. No, de akkor rólam is kéne beszélni igaz?
Tehát elég szabad szellemű nevelésben nőttem fel, sose tiltottak nekem semmit igazán, de nem is nagyon hágtam át a szabályokat. Nem volt olyan, hogy érjek haza tizenegyre, de én nem is maradtam ki irreálisan sokáig, szóval jó volt ez a nevelési módszer. Cigit is csak egyszer próbáltam ki, de annyira nem jött be, szóval nem dohányzom, amúgy se tenne jót a hangomnak. A drogoktól pedig végképp mindig távol tartottam magamat. Természetesen azért az én idilli életemben is voltak nehézségek, hiába volt mindig sok barátok, azért köztük is voltak problémásak, akik kihasználtak, vagy nem viszonozták azt, amit én tettem értük. Nem voltak sosem nagy elvárásaim, de azért én is tudok sírni, ha átvernek, de mindig ott volt Micah. Vele meg tudtam beszélni a komoly és a vidám dolgokat is és valahogy úgy éreztem, hogy ő aztán igazán ragaszkodik hozzám, tényleg... komolyan. Tudod, meg volt az a nagy gyerekkori álom, hogy örökre barátok leszünk, a karkötő is erről árulkodott, amit még kb. tizenegy évesen adtam neki, és csináltam meg magamnak is a párját. Sima színes fonalból... és persze nekem még most is meg van a többi karkötő mellett, mert nem tudtam volna csak úgy megválni tőle. Viszont a barátság még sem tartott örökké, ahogy szerettem volna. Jött a főiskola, máshol tanultunk, mást és... a dolgok változtak. Tolmácsnak készült, én pedig persze akkor is a nagy művész álmokat dédelgettem. Énekelni, táncolni, szóval más irányt vett az életünk és a távkapcsolat nem tart örökké, meg egyébként sem ugyanolyan elpanaszolni a szerelmi bánatodat úgy, hiszen nincs akinek szó szerint a vállán sírd ki magad, aki megölelne, aki támogatna. Nem azt mondom, hogy lecseréltem, és főleg nem gyorsan, de mindig is eléggé társas lény voltam ahhoz, hogy ez így nekem kevés legyen.
Szóval már jó ideje nem hallottam róla a fősuli óta. Elköltözött otthonról három éve, ezt tudom, de kb. ennyi, semmi több, ami rossz, de... Nem is tudom, talán felkereshetném, hiszen a sulinak vége, én is próbálom egyengetni az életemet, biztosan ő is, de mi van, ha nem kíváncsi rám már egyáltalán? A szülei biztosan tudják, hol lakik.
Egyébként az elmúlt pár évem nem volt annyira zökkenő mentes. Egyrészt két éve itt a városban volt az a robbanás... hát nem volt gyenge az biztos. Elég közel is voltam hozzá, akkor épp apu kért meg, hogy vigyek neki haza pár alkatrészt, és az egyik közeli épületben voltam, amikor az egész történt. Az első emeletről sikerült kiesnem, de nem lett komoly bajom, legalábbis nem maradandó. E miatt viszont kénytelen voltam a suliban is halasztani, szóval még csak most járok a végén, most fogom befejezni, és nem tudom, hogy merre tovább. Életút keresési fázis van... no meg mindez úgy, hogy mint kiderült a robbanásnak volt maradandó következménye, ha nem is sérülés. Repülök... de szó szerint, nem szárnyakkal, hanem mint Superman régen a képregényekben, amiket rongyosra olvastam Micahval... király!