Jellem: Egy szimpla hangulatember vagyok, amilyeneket mindenki látott már. Ha szomorú vagyok, akkor ideges, mindenkinek el kell kerülnie engem, egy olyan helyzetben, mert a legkisebb hibáért is lekiabálom az emberek fejét. Múltkor például azon akadtam ki, hogy egy egy sípolós kutya labda nem ott volt ahova én tettem. Nem volt fair Brodyval kiabálni emiatt, de rossz passzban talált meg, nem az ő hibája volt, bár ő rakta rossz helyre a labdát. De persze én nekem is van jó kedvem, de olyankor is menekülni kell előlem, mert néha sajnos túlpörgök, amin a hiperaktivitásom nem segít, csak ront a helyzeten. Nem tudok lenyugodni olyankor, még az se segít, ha a kutya játszani akar velem, az csak neki jó. Olyankor kapom elő a hatalmas vastag kötelét, és azonnal kötélhúzásba is kezdünk, amit mindig Brody nyer, mert nem vagyok én olyan erős, mint egy kutya. Pedig nem is olyan nagy, ha két lábra áll a vállaimnál érnek véget mancsai, mert nem vagyok egy magas ember. Nálam nagyjából csak ez a két állapot létezik, olyan nem igazán van, hogy semmilyen hangulatom sincs, persze a hangulati hullámvasutam szokott egyenesben lenni, de olyankor általában nyugodt vagyok. Nem pörgök, de nem is idegeskedem, vagy szomorkodom. Mosolygok és elviselhető vagyok, de ezek a pillanatok nagyon ritkák, mégis sokan áldják az eget olyankor. Pedig szerintem annyira nem vagyok szörnyű, sokat mosolygok, nevetek, kedves vagyok mindenkivel, na jó... ez hazugság, nem mindenkivel, nagyon bunkó tudok lenni, meg előítéletes és az első benyomás híve vagyok, de azért az én gondolataim is megváltozhatnak. Jószívű vagyok azért, és utálom, ha valakit sírni látok, olyankor mindig igyekszem felvidítani azt az embert, még a sok hülye vicceimmel is, ha más nincs. Sokan még naivnak is hisznek, mert ha valaki mászik rám, én nekem az sem tűnik fel, pedig nem igaz. Feltűnik, csak nem nagyon érdekel, én egy elkötelezett Asszony vagyok. Vagy mi.
Képesség: A hiperaktivitásom hatalmas képességem, amivel mindenki agyára tudok menni fél pillanat alatt. Szerintem ez egy rohadt jó dolog, és én imádom is, de sajnos, nem ez az egy dolog van. Nekem legalábbis sajnos, mert egyszerűbb életem lenne, hogyha csak erre lennék képes és nem kellene félnem, hogy valaki mindig megsérül körülöttem, vagy ilyenek. Nem vagyok egy szimpla ember, nem lehet engem könnyen kezelni, nem csak a hangulat ingadozásaim miatt. Nem olyan egyszerű irányítani azt, amit sokan bűvészkedésnek neveznének, hatalmas átverésnek, mert nem hisznek a csodákban. Csoda? Dehogy, csak valami furcsa abnormális képzet, ami a testemben van, amit meg tudok formálni és alakot adni neki. Minden kis dolgot meg tudok valósítani, amit elképzelek, vagy mi. Persze nem tudok egy elefántot a porcelánboltba hozni, csak azt az illúziót tudom kelteni, hogy ott van. Egy ember el tudok tolni, ha egy fal szerű dolgot képzelek elé, amit eltolok, hogy messzebb legyen tőlem. Ha ez mind nem lenne elég mások fejébe is bele tudok nyúlni, a gondolataikat nem látom, csak az emlékeiket, vágyaikat és félelmeiket látom, aminek szintúgy testet tudok adni. Ezzel nagyon nem is lenne gond, de mivel sokszor változik a hangulatom, nem mindig tudom irányítani. Van, hogy olyannak ártok, akinek nem akarok, és ha rossz napom van, sokkal erősebbnek is érzem magam, mert nincs korlát. Olyankor nem foglalkozom azzal, hogyan fogjam vissza magamat, csak ha már látom a pusztítást amit előidéztem. Nem egy szép dolog, de velem van, és meg kell szokni, ha már én nem tudtam megszokni.
Életem története
you know ×× +18 ×× too much ×× macsek
Tök nyugodtan alszom az ágyamon, mikor érzem, hogy valaki, vagy valami elkezd lassan letolni onnan. Eleinte igyekszem ellenállni, nem figyelni rá, de ez esélytelen, mert csak nyomul egyre jobban, én pedig hirtelen találom magam a földön. Arccal előre esek, épphogy nem ütöm meg valamimet, de nem ez a fontos, hanem az, hogy aki lelökött, az rám pislog az ágyról, nagy aranyos tekintettel, és még csahol is. Persze, hogy az én kis kincsem az Brody, aki mindig lelökdös az ágyról. Komolyan nincs olyan reggel, hogy ne kerülnék a leesés határára, de annyira szeretem ezt a kis marhát, hogy nem szokott érdekelni. Most is, amint felpattanok, csak megsimizem bundás fejét, meg egy puszit nyomok rá, majd ki is farolok a konyhába, hogy szerezzek valami reggelit. Nem szeretek egyedül lenni, annyira ijesztő tud lenni ez a lakás, mert ahhoz képest, hogy egy és fél szoba van, a konyha hatalmas, mert egybe van vonva a nappalival, és ez elég parás tud lenni. Persze az is lehet, hogy csak én vagyok ilyen furcsa egyéniség, csak engem zavarnak ezek a kis dolgok. Még akkor is ha nem vagyok mindig egyedül, hiszen nem lakom itt egymagam, Jonathan is velem van, de ez mégis nálam egy bonyolult dolog. Éppen egy rántotta elkészítésével kezdek bíbelődni, mikor az én kis kutyám úgy dönt, hogy befoglalja a kanapét. Nem szabad neki oda felmászni, Brody is tudja, de attól ő még csinálja, és nekem ellent mond mindig mindenki. Ebben a lakásban nekem nincs szavam, de azért elég csak felvillantanom a kis dögre, a piros szemeimet, és már lent is van. Ezzel a képességgel járt egy ilyen furcsa dolog is. A szemeim színe is változik, pont olyanra, mint amilyennek a kezeim tűnnek, vagy a víziók, amiket létrehozok. Mindenki rendesen látja őket, csak én magam látom másmilyennek, hiszen tudom, hogy ezeket én hoztam létre. Így viccesnek hangzik, de nem mindig olyan jó, lakáson belül nem is szoktam használni, csak így, mikor meg akarom ijeszteni a kutyát. Ő még megszokott ijedni, na de a másik itt lakó... Őt nem érdekli, hiszen általában a külön kis szobában tartózkodik, ahol irogatni szokta a regényeit. Mondjuk én így is szeretem őt, nem is véletlen mondtam igent neki. Annyira elmélkedek, hogy az fel sem tűnik nekem, hogy egy díszpárna eltűnt a kutyával együtt, egészen addig, míg morogva, meg nem jelenik a félig kibelezett párnával. Azonnal eldobok mindent, ami a kezem ügyében van, persze nem szó szerint, és odalibbenek a kutyához, hogy jól megdorgáljam. - Mit csináltál Brody?! Nem szabad. - ingatom a fejemet, hangom tiszteletet parancsoló, ezért el is ereszti a kis szaros a párnát, és fülét-farkát behúzva elterül előttem a földön. Mondjuk annyira azért nem voltam ijesztő, hogy így kifeküdjön. - Már megint mit csinált? - Jonathan hangja csapja meg a fülemet, én pedig hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot veszek, és jó szorosan magamhoz ölelem őt. Reggel mivel korán elvonult írni, hogy hamarabb befejezhesse a krimi regényét, nem mellette keltem, este is azután jött be, hogy elaludtam, így most nagyon azt érzem, hogy nem szabad elengednem. - Széttépte a párnát, amit ölelgetni szoktam. - vágom egy grimaszba az arcomat, majd egy puha csókot nyomok Jonathan ajkaira, csak ezek után ítélem úgy, hogy elengedhetem. [I]- Csinálok reggelit. Megvárod, vagy elvonulsz írni? - kérdezem egy kidves mosollyal, megsimogatom az arcát is, de mivel nem rohan el, hogy írjon, ezért örömittasan vonulok a pulthoz, hogy folytathassam a jól megérdemelt reggelinket.
A hozzászólást Pippa Levis összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Május 25, 2015 3:55 pm-kor.
Hello, Darling! You can call me Kara Zor-El
×× postok : 43 ×× hírnév : 2 ×× csatlakozás : 2015. Apr. 26. ×× kor : 36 ×× kereslek : ×× tartózkodási hely : Metropolis, meg úgy mindenfelé : ) ×× foglalkozás : Supergirl ×× beállítottság : a jókat képviselem ×× :
Helló szépség Tetszett nagyon a jellem és a képesség leírásod is, pont ahogyan a kis előtörténeted is Biztosan cuki lehet a kiskutyád *-* Nem is pazarlom tovább az idődet, szaladj foglalózni, és minden jót kívánok neked