Behunyom a szemem, és egy pillanatra csak élvezem, ahogy fülemben a szél süvítése hallatszik, de szuperhallásomnak köszönhetően még így is hamar elérnek hozzám, ilyen magasságban is a lent elterülő város lakóinak hangjai. Hallom az autókat, de ugyanígy hallom a járókelők szavait is. Hallom, amint egy nő telefonon veszekszik a férjével, egy taxis hosszú fékcsikorgás keretében állítja le az autóját, majd dühös kiabálásba kezd. Fejemet lehajtva élvezem a nap sugarait, és a szellőt, mely a vörös köpönyeget lebegteti. Szemeim aztán kipattannak, mikor pár utcával odébb meghallom a lövöldözést, és a bank riasztójának a zaját. Szinte kilőve indulok el a a hang irányába, végigrepülve az utca felett. Néha el-elcsípem, amint valaki odalentről felmutat az égre, egy-egy kíváncsi tekintet rám szegeződik, mások követnek is pillantásukkal, ahogy elhaladok felettük. Én viszont egyre csak gyorsítok, mindkét karomat előrenyújtva, kezeim ökölben, beveszek egy éles kanyart, majd pár pillanattal később lábaim földet érnek, ahogy leereszkedek a tűzvonal közepébe. A rendőrök szinte azonnal abbahagyják a lövöldözést, de még így is eldörren pár, mielőtt az utcára tényleges csend borulna. Én azonban nem zavartatom magam emiatt, hisz meg sem érzem, ahogyan a golyók lepattannak rólam. Mindkét fél döbbenten figyel engem, én pedig csak ekkor eszmélek fel: az, akire lőttek, nem lőtt vissza, hisz nincs is nála fegyver. Homlokomat ráncolva nézek rá, de a férfi arca egyszerre csak eltorzul az őt elöntő dühtől, és valamiféle elektromos energiahullámot lő felém. A villámok végigfutnak a testemen, a hullám pedig hátrasodor, lábaim így jószerével végigszántják a betont, amint pár métert hátrébb csúszok. Az áram nem sokat ártott, alig éreztem meg támadását, de ettől csak dühösebb lesz, mert a következő löketet már az egyik rendőr felé lövi ki. Több se kell nekem... ahogy elrugaszkodom a földről, és kinyújtott kezekkel a hullám felé lököm magam, minden a másodperc töredékére lassul le. Az ilyen pillanatokban pedig újra és újra előtör bennem, miken is mentem eddig keresztül... illetve miket éltem át, amíg eljutottam idáig.
Eszembe jut Smallville, az ott töltött idő... az, hogy nem mertem Lana közelébe menni, mert a nyaklánca megbénított minden egyes alkalommal. Pete reakciója, mikor megtudta, hogy a legjobb barátja egy földönkívüli, a második meteoreső... vagy épp a találkozás Lois-szal. De ugyanúgy befurakszik az emlékeim közé a Fantom Zóna, az, hogy a fantomok mellett Zoddal is meg kellett küzdenem. Eszembe jut apa... ahogyan kitántorog a pajtából, majd összeesik. Én kértem Jor-El segítségét az idő megváltoztatásához, és ez lett az eredménye. A halála az én hibám, mert önző voltam. Az erőmet minden és mindenki más fölé helyezve akartam cselekedni, semmissé tenni a múltat, de nem követem el még egyszer ezt a hibát. Ezután pedig felgyorsulnak a képek... bevillan előttem Kara arca, a küzdelem Brainiac-kel, Jimmy temetése, Zod száműzése a Földről... Darkseid. A gondolataim mindig visszatérnek ide. Kis híján az apokalipszis rászabadult a bolygóra, a sötét erő pedig majdnem győzedelmeskedett. Néha még így visszaemlékezve sem fér a fejembe, hogyan tudtam megállítani, csak azt tudtam, hogy meg kell. Milliárdok életéről volt szó, ez pedig erőt adott. Elegendőt a bolygó félretolásához.
Ahogy elegendőt ahhoz is, hogy több méternyi hosszúságban átszeljem a levegőt, majd a rendőr előtt álljak meg lebegve, mielőtt még a sugár elérhetné őt. A hullám így a mellkasommal találkozik. A villámok újra végigcikáznak rajtam, ezúttal a ruhámon ékeskedő "S" betűs címertől kiindulva. Most sincs rám nagyobb hatással a támadás, mint legutóbb. Megrökönyödve tapasztalja a rabló támadása sikertelenségét, arca ismét eltorzul. Bizonyára meteorfertőzött... konstatálom magamban, ahogy egy szempillantás alatt ott termek, és egy könnyed mozdulattal a bank falának lököm, véget vetve ámokfutásának. Az ájult férfit aztán felemelem, közlöm a rendőrökkel, hogy magam viszem el a Belle Reeve-be, hogy mielőbb egy biztosított cellába kerüljön.
- Köszönjük, Superman! - biccent felém az egyik járőr, majd kezet nyújt, én pedig mosolyogva viszonozom a gesztust, a kézfogást követően pedig újra levegőbe szállok, egyre magasabbra emelkedve, fülembe pedig nemsokára ismét a város hangjai tódulnak.
Metropolis csodálatos hangjai.