Egy senki voltam. Egy kis okostojás, aki hiába lett kiváló biológus valahogy nem igazán jött be neki az élet. Egy isten háta mögötti kis üvegházas laborban kísérletezhettem, de senki sem fűzött hozzám komolyabb reményeket. Bennem pedig lassan megérett, fortyogott az öngyilkosság gondolata. Család, barátok, szerelem és célok nélkül nem volt mint veszítenem.
A sors fintora volt azonban, hogy nem haltam meg. Erős lettem, és a lelkem olyan szintű torzulásnak indult, hogy saját magamra is nehezen ismernék rá a múltamból. Egyetlen cél vezérel, ami nem más mint megszerezni mindent, ami eddig nem jutott nekem. Nem vagyok Robin Hood. Nem érdekelnek a rászorulók.
Csak gyémántokat és növényeket akarok magam körül látni és azoknak a patakokban folyó vérét, akik megpróbáltak az utamba állni. Nem érzek se bűntudatot, se kínt. Sosem éreztem. Még akkor sem amikor férfiak ajkaim közé adták utolsó leheletüket.
Pusztítani fogok, rombolni, gyilkolni és hangosan nevetek majd miközben Gotham City a feledésé lesz.

Üvegszilánkok százai lepték be testemet. Nehezen bírtam megmozdítani a karomat és ahogy megtámaszkodtam magam alatt éreztem, hogy egy nagyobb üveg több darabra morzsolódik részt miközben felsérti vékony bőrömet. Homályosan láttam. Szemüvegem után tapogatóztam a tej sűrűségű gáztól szédülve. Akárhova nyúltam csak akadályokba ütközben vagy csak ismét megvágtam magamat.
Feszítő érzés járta át az egész testemet. Pontosan tudom, hogy mik voltak azokban a kémcsövekben, amik rámborultak az egész polccal együtt. Halottnak kellene lennem, de az egyetlen, amit éreztem, hogy kapar a torkom. Halk köhögés kezdte el rázni a testemet, ami szépen lassan erősödött míg végül már levegőért kapkodva kűzdöttem silány kis életemért. Nem bírtam kibújni a polc alól. Nem láttam a kijáratot a neon villogó fényében. Minden annyira éles volt, hideg és nehéz. Amikor újra elájultam biztos voltam benne, hogy meghalok. Biztos voltam benne, hogy végre elszabadulok.
Órák teltek el anélkül, hogy megmozdultam volna. Amikor elmém tisztulni kezdett minden puha volt, frissen nyírt fű illat lengett körbe.
-Meghaltam?-nem tudom kitől vártam választ, abban sem voltam biztos, hogy akarom tudni a választ. Látásom élesedett, míg végül minden jól láthatóvá vált, pedig még a szemüvegemet sem találtam meg. Puha pázsitágy ölelt körbe és megbékéltem a ténnyel, hogy meghaltam. Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat és a kezem valami hidegnek ütközött. Hideg volt és fémes a tapintása. Lassan fordultam át a hátamra. Mindenemet levelek borították és a plafonról indákon lógott a polc, ami korábban fogságban tartott.
-Mi a..?-szívem szinte zakatolt ahogy felültem. Túléltem. Egy valóságos kis Édenkert burjánzott a kopott fehér falak és karcos üvegablakok között. Szinte éreztem ahogy minden növény lüktet körülöttem. Éreztem a bennük mozgó energiákat.
Csak lassan ültem fel, mert a fejem kegyetlenül sajgott. A normálisnál jóval több információ áramlott az ajamba és nem voltam benne biztos, hogy ez jó jel. Nehezen bírtam lábra állni és egy különös érzés fogott el, mintha minden mozgott volna velem együtt. Félelmetes érzés volt és mérhetetlenül jó.