Az óra pontosan 13:45-kor állt meg. A mutató nem moccant se előre, se hátra. A levegő megfagyott, és bár nem vacogott tőle senki, mégis érzékelhető volt. Főleg az, ahogyan mindenki megfagyott, vele együtt. Lustán tekintettem végig rajtuk, és nevetni támadt kedvem. Az, ahogy az egyikük épp lépni készül, a másik épp leülni, de legjobban az volt mulatságos, aki épp tüsszenteni készült. Meglehetősen vicces képet bírnak ilyenkor vágni az emberek. De nem azért jöttem, hogy ezzel mulassam az időt. Nincs is sok belőle, persze, mondom én, aki másokét épp elveszi, de nem ez a lényeg. A saját órám működik egyedül, és le is pillantok rá, majd lustán lépdelek be az üzletbe. Nagy sóhajjal tekintek körbe, és keresem azt, ami nekem most a legfontosabb, hogy aztán elvihessem.

Mert ez vagyok én, Micah, a kézbesítő. Micah, az isten, a legjobb, a legprofibb. Persze, ez merő gúny, tudom én, de hízelgő. Mondjuk, valóban én vagyok ebben a legjobb, mert erre senki nem képes. Lassan három éve, hogy kiestem az iskolapadból, és nem tudtam vele mit kezdeni. A szüleim élnek, és árva sem vagyok, csak van még hat testvérem, és igen komplikált az élet a nagy házban. A legfurább, hogy csak én, és a legidősebb nővérem költöztünk el otthonról. Na de mit is kezdtem a három évemmel? Először igyekeztem munkát keresni. Ekkor már felfedeztem azt, amit most, viszont nemigen használtam, csak pici dolgokra. Buszlekésés ellen, kis szerencse-keltésre, ilyesmikre. Egy gyorsétteremben dolgoztam elsőnek, és meglehetősen utáltam. Nem bírtam a normál tempót, amit diktáltak. Vagy szétszabdaltam a kezem, vagy megégettem folyton. De valamiért sehol sem akarták elfogadni az önéletrajzom. Papíron fordító vagyok, és tolmács, és mindig azt hittem, ezekre szükség van, de talán tévedtem. Mondjuk, a mai napig nyelveket tanulok, ha tudok, és civilben azzal is foglalkozom, de akkoriban igen elkeseredett voltam. Éhbéren tengődni nem a legjobb, és a büdös, penészes albérlet sem volt nekem való. Aztán jött a változás szele..
Munkanélküli voltam, amikor megpróbálkoztam azzal, amellyel most is foglalatoskodom. De nagyon béna voltam, még ha kicsit bele is nyúltam az idő dolgaiba, így lebuktam. Ekkor ültem először cellában, ámbár nem sokat, mivel kis tételt oroztam el, de itt sikerült megismernem Raul-t, aki ismertebb volt a körökben. Raul sokat mesélt nekem, úgy vettem észre, hogy imád beszélni, én pedig hagytam, had tegye. Elmondta, kinek, és mit dolgozik, és, hogy igazából szobafestő, de amúgy profi pénzmosó. Utálta, hogy elkapták, és azon volt, hogy kiszabaduljon, de idő kellett hozzá. Elmesélte, hogy hogyan él, honnan jött, és csak ezután kért meg, hogy meséljek én magamról. Az én mesém szegényes volt, és csak a végére hagytam, hogy miért is vagyok itt. Loptam. Kellett, megtettem, de arról semmit sem szóltam, hogy mire vagyok igazán képes. Raul hallgatott, gondolkodott, majd az utolsó napon, amikor bent voltam, megkérdezte, akarok-e jobb életet, mint a mostani. Hogy ha kijut, bevezet abba, amiben ő mozog, és ha van merszem, akkor ne ellenkezzek. Tudom, ez a rossz út, de vonzott. Nem tudom megmondani, miért.

Ha nemet mondtam volna, most nem lennék itt. Nem pakolnám meg a táskámat, és nem azon törném a fejem, hogy hova menjek nyaralni. Igen, bevallom kapzsi, merész, és bolond voltam. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy amit teszek, az nem jó, de valahogy mégsem akarom befejezni. Nem embert akarok ölni, nem akarok városokat kiirtani, csak élni, ahogy csak tudok. Nem tudják, de a pénzből amit kapok, a szüleimet segítem, és a még otthon élő testvéreimet, adakozok néha jótékonysági szervezeteknek névtelenül, vagy épp ebédet hagyok a hajléktalan mellett. Ezzel próbálom kompenzálni azt a kárt, amit teszek. Amit most is. A cipzárt behúzva sóhajtok, és ismét időt lesek. Megvan, ami kellett. Nem nagy dolgot, de a csempészek, üzletkötők ebből élnek. Pár ékszer, és kész. Kisétálok ráérősen, ismét megbámulva a tüsszentő nőt, miközben elgondolkozom. Melyik lenne a jobb? Ha úgy güriznék mint őt, nap mint nap, és békében élnék? Ha még mindig gyorséttermekben dolgoznék? Vagy az, amiben most leledzek? Nem tudok mérlegelni, nem akarok. Tudom, hogy ott rontottam el, hogy igent mondtam Raulnak, annak, aki őszintén elmondott nekem mindent, holott nem is ismert. Bár ott már mindegy volt, mit mond. Raul azóta nagy ember, majdhogynem főfejes, de még mindig úgy áll hozzám, mint akkor. Azt mondja, büszke rám, mert jó vagyok, és jól választott. Megérezte, állítása szerint. Szerintem meg a véletlen játéka, és az én lelkem romlandóssága.
Visszaállok oda, ahonnét kezdtem. Tudom, hogy itt az utcán senki nem figyel rám, de így könnyebb. Nincsenek kérdések, nem tűnik fel senkinek a táskás srác, aki sétál az utcán, mint a többi. A nő tüsszent, az élet pedig folyik tovább körülöttem, ahogy sétálok el. Fejemben megannyi gondolat zúg, megannyi kérdés, megannyi válasz, de sosem a helyes. Mi lenne a helyes utam, ha nem ez?