A harcosnők világában senki sem lehet gyenge vagy elesett. Nem kell törékeny őzikének tűnni a reflektorfényben, hogy felfigyeljenek ránk nőkre és nem kell alárendelnünk magunkat más akaratának.
Édesanyám céltudatosságra, kitartásra nevelt, hogy ne féljek küzdeni az igazamért, a jogaimért és az álmaimért. Fiatalkoromtól kezdve közösségben szocializálódtam, az irigység, az önzés távol áll a lelkemtől. A lélek szépségére tanítottak, az elme csiszolására és a test védelmére. A sziget, amin felnőttem maga az Éden. A természet közelsége jó hatással van a lélek egyensúlyára, a harmónia és a béke megtapasztalására.
Amikor egy amazon eléri a 12 éves kort bekerül a kiképzésre, ahol az idősek tanítanak fegyverhasználatot és azt, hogy hogyan küzdjünk a puszta kezünkkel. Az évek múlásával pedig a harc és a nevelés is komolyodik, hogy készen álljunk megvívni úgy egy háborút, hogy az életünket adjuk a népért.
A halál egy természetes része az életünknek. Nem félek tőle, előbb utóbb elér majd engem is és akkor a lelkem visszatér a törzsemhez, ahonnan elindultam.
Hercegnő vagyok, de ez a mi kultúránkban egészen mást jelent, mint abban amit néhány évtizede megismertem. Az aréna porában vívtam ki a tiszteletet magamnak nem pedig a származásommal.

Emberi időszámítás szerint 400 és 500 között születtem meg a Bermuda-háromszög védelmében megbúvó Themyscira-n, amit vallásunk szerint maga Pallas Athene relytett el a férfiak világa elől, ahol mi rabszolgák voltunk. Diana themüszkirai hercegnő néven láttam meg a napvilágot édesanyám, Hyppolita, első és egyetlen gyermekeként. A kultúránk szerint a közösség neveli napközben a lánygyermekeket, amíg a harcosnők az erdőket járják. Szociális, egynemű környezet kedvező hatással van a lányok fejlődésére. Nevelőink, mind sokat megélt, sok harcot megvívott tiszteletre méltó nők, akik továbbra is a társadalom hasznos rétegét képezik. Egy amazon élete végéig aktív tagja marad a társadalomnak.
12 évesen kerültem be a kiképzésbe kortársaimmal együtt. Eleinte történelmet, filozófiát, művészetet és zenét tanultunk. Megismerhettük népünk ősi, mélyen gyökerező múltját, isteneinket, kultúránk alapjait.
20 éves korunkba a tantermekből az arénába kerültünk, ahol eleinte tanárainkkal majd később egymással edzettünk. A közelharc minden amazonnak létszükséglete és a közösség által egy elvárt erény. Különböző ágazatokban mindenki megtalálta a neki valót és 25 évesen elkezdődött a fegyverhasználati valamint vadászati edzés. 30 éves kor fölött, már eljártunk az idősebb, képzett harcosokkal a vadászatokra, valamint részt vehettünk az arénában zajló küzdelmeken, ahol mindenki kivívhatja a tiszteletet és a rangját.
Rajtam, mivel a királynő egyetlen örököse vagyok, merőben nagyobb volt a nyomás. Meg akartam felelni anyám elvárásainak és amikor először látott a küzdőtéren elemelkedni a földről, használni az erőmet büszkévé tettem, de nem annyira, mint amikor könyörületességet mutattam. Egy királynőnek nem csak a harcot kell keresnie, hanem a békéhez vezető utat is.
50 éves voltam, amikor teljes jogú harcosnő lettem. Ekkor kaptam meg a fémkarperecet, amely keményebb, erősebb bármely használt anyagnál. Ez nem csak a felnőtté válást szimbolizálja, hanem emlékeztető a múltunkra, a Tehmyscira előtti időkre, amikor szolgaként éltünk.
Több évszázados béke következett be életünkben. Városunk, kultúránk virágzott. Egy olyan világban éltünk, ahol sem férfi, sem rasszizmus, sem előítélettel nem találkoztam. Ezek mind ismeretlenek voltak számomra egészen a második világháborúig, ami még minket is elért. 1941-ben lezuhant egy repülőgép, amiben csak egyetlen utas volt. Steve Trevor volt az első férfi aki végigsétált homokos partjainkon. Én találtam rá félholtan a gépétől alig néhány méterre a fák felé küzdve magát. Visszavittem a városunkba, ahol gyógyítóink remek munkát végeztek rajta. Miután felgyógyult édesanyám követként vele küldött, hiszen a szigeten nem maradhatott, de a hollétünk nem tudódhatott ki. Nem lehetünk megint rabszolgák.
Meg kellett ismernem egy új, nagyobb világot, ahol nem lehettem hercegnő, az emberek istenként, hősként tekintettek rám és ez végtelenül megijesztett. Egyedül éreztem magamat egy olyan világban, ami nagyon távol állt az általam ismerttől.
Több mint 60 éve élek a férfiak világában és mivel a szükség itt tart, így még nem térhetek haza, bár többször tettem látogatást az otthonomba.