Külső Jellemzés;
A tükör előtt állva folyton ugyanaz a kép fogad; azaz arc, azaz érzés, az a személy, aki én vagyok; önmagam. Akárhányszor belenézek ugyanazt látom, mint minden reggel, és ezáltal ugyanazon terhet viselem is magamon. Nyugodtan nézz csak rám, és tekints rajtam végig, ezáltal pedig látsz, nem de? Látod azt, amit én? Azokat a fagyos, és rideg tekintetteket, amelyben a csillogás maga halovány lánggá vált már, oly rég. S elszörnyedek ekkor magamtól, hogy mi lett velem, hogy hová is juttattam én a saját személyiségemet. Szemeim kék színben pompáznak, és minden egyes alkalommal megjátszva magamat a kameráknak, avagy csak a fényképeken, egy mosolygós szempár tekint vissza azon emberre, aki ránéz, de a csillogás nincs benne, mely eredetivé tenné az összképet. Hajam barna színű, rövid, és mégis divatos, vagy csak lazán stílusos a magam módján. Első ránézésre szimpatikusnak tűnhettek, és vonzónak, de a látszat néha csal, és az én esetemben ez nagyon is így van. Magasságom, és a testsúlyom átlagosnak mondható, míg testalkatom is ehhez alkalmazkodó. Rutin szinten edzek, s ezáltal kidolgozott felsőtesttel büszkélkedhettek, de ez nem minden.. vagyis úgy mondanám, hogy a külső mit sem érő. Kezemmel megérintve az üveglapot hidegséget érzek, és egyúttal kiráz egyfajta rideg érzet, ahogy lassan elkezdem lefelé haladva végig húzni rajta a kezem óvatosan. A ruhatáramban bőven van mindenféle stílusú ruhadarab; tréning ruhától a szmokingig akármi, ami csak kell. Nem vagyok válogatós típus, nem vagyok divat őrült sem, mégis meg van a ruháimban az, hogy nem akárki vagyok.. Egy híres író -, ha már az emberekhez is be kell egyfajta módon illeszkednem -, aki sikeresen meggazdagodott, aki elért egy nagy álmot, egy célt, de mit sem ér ez, ha az ember, avagy 'természetfeletti faj' magányos, és nincs mellette senki, csak maga a ruhatárra. Voltaképpen egyetlen egy tárgy van nálam, amit sohasem vennék le, ez pedig egy nyaklánc, amely fekete vékony pánttal, és egy hozzátartozó ezüst kereszttel lóg a nyakamban.. Egyetlen egy emlékhez fűz, egyetlen egy gondolatot közvetít csupán a számomra. Tekintettem megjátszásból adódóan mindig nyugodt, de mégis egyfajta ridegség övezte. Arcvonásaim kedvesek, és barátságosak, míg maga a járásom előkelő, és tekintélyt parancsoló, de nincs benne semmi fölényeskedés, avagy nagyravágyás.. csupán a magam módján megjátszom magam, s ezáltal leszek elérhetetlen. Nos tehát ez lennék én; Demetri Lance külsőre.. akkor van még kérdés? Ha nincs, akkor mehetünk is tovább!

Belső Jellemzés;
Őrült témakör ez, őrült kérdéssel, és őrült felvázolással megspékelve. Hogy ki vagyok én? Magam sem tudom. A szüleim szépen eldobtak maguktól.. talán nem kellettem nekik, így kötöttem ki egy brutális nevelőintézetben, végül börtönben, majd egy kísérleti asztalon.. s hogy ott mi történt? Egy szörnyet készítettek belőlem. Ezek után emberek közt nevelkedtem, így a személyiségem nagy része ebből tevődik össze, mégis minden jellemvonás felsorolható rám. Kiöltem magamból az érzéseket, s már csak egy látszatkép az, mely a személy előtt lebeghet, ha velem szembe találja magát. A színjátékomat leleplezni nem lehet, túl könnyedén adom, mintha én lennék az, aki. Azt hitettek el másokkal, amit csak akarok, de mégis van egy határ ahonnan tovább a játékaimnak vége szakad. Őrület övez, keserves fájdalom, és egy sanyarú élet maga, melyben minden egyes létezési fogalom a pokol fogalmával egyenlő. Ki vagyok én tehát? Demetri Lance.. egy férfi, aki szenvedett épp eleget, és akit sosem lehet megismerni, mert nem hagyja, hogy belé lássanak. Nem az a kérdés, hogy ki vagyok igazából, vagy hogy milyen, hanem az, hogy éppenséggel melyik oldalam lesz az, amelyikkel összefutsz..? Tudod minden emberben van jó, s rossz egyaránt, így bennem is, ezért kérlek, ha tehetted vigyázz magadra mélységesen!

Elsuttogott szavak sokaságának kellege, néma megmozdulások jele, meghátrálások ezernyi zálog köve.. Az élet elveszendő érték, az élet kegyetlen lét maga, hisz ahelyett, hogy adna, csak romba dönt minden ez eddig felépített jelentéstartalmat, avagy boldognak hit percek kellemes sorozatát. A sors maga egy egész életre szóló lecke folyamatának zátonya, ahogy mindig újabb, és újabb próbákat állít fel, határokat mutat meg, és olyan dolgokat biztosít, hogy attól a padlóra kerülj, ha gyenge vagy ott maradsz, ha erős vagy, akkor felkelsz, de egy idő után mindez megtör, felemészt, s belülről eléget.. Tisztán emlékszem mindarra, ami ez eddig ért engem, mint ama sokkoló élmény, mint amolyan fájdalom. Mégis úgy értékelem nem jelentős az életem sorait firtatni szóról szóra, s lépésről lépésre. Történtek velem fájdalmas, és egyaránt jó pillanatok, de ez nem jelentős.. úgy érzem nem kell regényt írnom magamról, s arról, mi oly annyi ember szájából elhangzana, hisz egy-egy esemény mások életében is bekövetkezhetett, ezáltal ezzel nem vagyok egyedül.
Az élet nem olyan kegyes, mint amilyennek az ember gondolná. Sokan azt hiszik, hogy minden jóság, hogy minden szép, és az életük tökély, míg nem egy adott pontban fordulat következik, s tán minden rosszabb lesz, mint az előtt. Azt várnád, hogy elmeséljem a történetemet, aminek úgy is kellene lennie, de az igazság az, hogy a múlt kísért engem. Akárhányszor erre gondolok az nekem mélységesen fáj, egyszóval.. nyomot hagy bennem minden, mi egykoron történt. S talán egy nap lesz boldogabb életem is, de ez még a messzi jövő képzeletének tűnik jelenleg. Nem tudom a nevem, sohasem ismertem a szüleimet, ebből kifolyólag be kell valljam semmire sem vágyok. A családi fogalom kihűlt tény én magam pedig embernek vallom magam, hisz a 'fajom' jelentéktelen..
Hiszik, remélik, akarják.. Sokan eme földön azt hiszik, hogy az élet maga egy élvezhetően csodálatos hely, hogy a sorsunk a történések szerint van, hogy maga az, amelyben élünk boldogságot ad. S mindez csupán akkor válik homály képpé, amikor is feldereng előttük maga a valóság kegyetlensége. Az, hogy amiben élnek nem csupán, hogy szörnyű, de maga a fájdalommal telt élet eshetősége. Én már csak tudom, hisz kezdetektől kezdve a létem maga volt a borzalom, és ahányszor arra gondolok egy keserű érzet tölt el, avagy ama fajta gondolat, hogy én nem lennék képes ilyet tenni a saját gyerekemmel. Engem eldobtak, cserben hagytak, mert nem voltam elég jó, és hogy miért tették, amit tettek, nos.. azt nem tudom. Csak annyi bizonyos, hogy egy használati tárgy voltam, akit miután megszült az anyja; elhajított, mint egy rongyot. Én sohasem utasítanám el a saját gyermekem, azt, aki végre kötődhetne is hozzám, és aki végre megváltoztathatná az életem. A játszmáim ellenére, és maga az álarcom mögött csupán egy családra vágyom, egy boldogabb életre, egy szebb jövőre, és ha kell a saját életemet is odaadnám.. ezért, de mint kiderült nekem sohasem lehet családom. Az eredetiek nem akartak, a nevelőintézetben kínoztak, míg a kivett nevelő szülők szolgának tekintettek, és a mostani felállás sem az igazi. Családról beszélek.. s beszélhettek még, hogy mennyire is vágytam erre a 30 évem alatt, de mindez jelentéktelen immáron. Megtanultam, hogy nekem nem lehet, hogy az életem maga a borzalom, s nem érdemlek semmi mást csak fájdalmat, mert ez éltet, mert ez az, ami a valóságban tart oly annyira. Emlékszem minden egyes napra pontosan, hisz a múltam tisztán dereng előttem, mintha minden csak most történt volna nem régibben. Az idő telése sem feledhette el velem a szörnyűségek kínzó sorát, azt, hogy mit éltem meg, és hogy miket kellett sebként elszenvednem. Tán letagadhatom, munkába vethettem, álarcot ölthettek, és játszhatok egy szerepet, de soha.. sohasem fogom ezt elfelejteni. Hiába minden elejtett szó, vagy gondolat, hiába minden tehernyi súly, ha én már nem bírom.. A múltam rám nehezedik, és egyúttal megfojt, míg bármerre is nézek ködös kép előttem minden, mintha csak a múltam lenne az, mely éltetne. Megéltem sok mindent, míg eljutottam idáig, de mindez mit ér egyedül? Mit ér egymagam, ha mellettem senki sem áll? Ha az idő nem mulasztja a gondokat, ha a teher egyre nagyobb, ha az életem romokban, és egyben pokoli átok.. Sokszor kilyukadok itt, és mindig ugyanazon nézetelvet vallom; "az idő telik, és minden lehet jobb, csak változtatnom kell csupán". Emberek ezrei szenvednek, és én érzem magamat szarul? Meg van mindenem; pénz, autó, ház, karrier, és híres vagyok. Mi másra vágyhatnék? Nem hiszem, hogy ennél több kellene egy beilleszkedéshez, de ha mégis, akkor nem tudom mi az, mi oly annyira hiányzik belőlem. Talán a vágy, az akarat, hogy tényleg lépést tegyek, és nyissak, de mint mondtam már ez lehetetlen, hisz elszúrtam mindent.. Úgy gondolom végeztünk is mára, ezért köszönöm szépen, hogy szántál rám némi időt, de most már az utadra engedlek. Szép estét, barátom!