Be here at 9 and look fabulous. We have drag queens to impress.
A város minden sarkán ott van. Mindent tud rólad. Mert ez a munkája. Mert ismeri az embereket, akiktől félsz. Mert ismeri az egész alvilágot. Meg azokat, akik közel állnak hozzád. Ismer téged is. Lehet, hogy általában együtt isztok. Lehet, hogy rettegsz azoktól az arcoktól, akiket bármikor rád küldhet, ha az érdek úgy kívánja. Lehet, hogy eltaposni való kis féregnek tartod. Mindenesetre ott fog állni a hátad mögött, és minden mozdulatodat megjegyzi magának.
Egy orosz fickó csapatának tagja, főleg az ő informátora, de biztos tudsz te is hasznot húzni belőle. Pimasz, nagyszájú, sokszor tapintatlan. Sajátos humora van, amit mániákusan villogtat. Brooklyn-ban, Williamsburgh-ben él. 28 éves. Kurva jó bunyós.
Információn kívül kereskedik fegyverekkel és bérgyilkosokkal is. És ha ehhez hozzáveszed, hogy a világ egyik leggyerekesebb már-majdnem-harminc évese, aki még egy rántottát sem képes megsütni, végül arra fogsz jutni, hogy talán mégsem lenne olyan jó ötlet összetűzésbe keveredni vele. Vagy ki kéne nyírni minél gyorsabban.
Sose ismerné be magának, hogy jobbára csak az érdek köti össze az emberekkel. Igazi barátai nemigen vannak, mégis mindenkivel szemben nyitott, az összes elképzelhető módon próbál magának megnyerni, lehengerelni téged, és mikor már majdnem eljutottatok addig a pontig, hogy akkor végül is miért is ne lehetnétek cimborák, lehet, hogy lefekszik veled.
Aztán egy nap arra eszmél, hogy eltűntél az életéből.
És lehet, hogy pont ezzel jársz jobban.
- Egész nap a tükör előtt akarsz állni?
- Mmm.
- Tíz perce ott kéne lennünk.
- Nagyszerű.
- Oester, terhes vagyok.
- Ühüm.
- Ah, menj már a picsába.
Kiviharzott a fürdőből. Mély sóhaj közepette sarkon fordultam. Egy ideig értetlenül pislogtam, majd visszanéztem a tükörbe.
- Mondtál valamit? – kiabáltam. Egy különösen fáradt nyögés volt csak a válasz valahonnan a nappali közepéből.
Ami a legjobban zavart, hogy az előszobában levetette velünk az inasa a cipőnket. Vagy két órát készültem, hogy minden, de tényleg minden részlet tökéletes legyen, erre elbukok ott, hogy felemás zoknit vettem fel. A bal lábfejemet próbáltam takarni a jobbal, de úgy húsz perc sem telt el, mire borzasztóan elzsibbadt ettől a póztól mindkét lábam, és még a seggem is. Ebbe a bizsergésbe bele lehet halni? Mert szerintem jó úton vagyok afelé.
- Aztán az a kurva elhagyott. Nem is láttam a fiúnkat, mióta… - Mr. Gorkiy egy pillanatra a sírás határán áll. A vállamra rakja a kezét. És most egy mély levegőt vesz. Az ilyen kitárulkozó barmoktól mindig elkap a hányinger. – Elnézést, hol is tartottam?
- Pennsylvania. – szól Trudie, akit látszólag meghatott a történet. Szinte már kínos kettőjük között ülni. Néha váltok egy megértő pillantást az inassal. Már-már azon mélázok, hogy mi lenne, ha felajánlanám neki, hogy menjünk el inni egyet, amíg ezek csevegnek.
- Ja, ja, ja, ja. Már megvan. Miért is nem ezzel kezdtem? – Na, én is pont ezt kérdezem. – Megmondhatja a főnökének, hogy Nitta halott. Nem kell többé aggódnia.
- Hogy mi? – nem, egyáltalán nem ordítottam. – Ezt meg mégis hogy érti? – jó, nem akartam ordítani.
- Hát úgy, hogy nem él. A halál szót hányféleképpen érthetem még?
- Megölte?
- Pf, ugyan már. Vannak erre embereim. Tudja, egy idő után a hozzá hasonló narkósok bármilyen drogot hajlandóak megvenni, anélkül, hogy…
- Azért kapta a pénzt, hogy…
- A pénztől még senki nem fogta be a száját, fiam. – a keze még mindig a vállamon volt. Most erősen megszorított.
- De időt lehetett volna vele nyerni.
- Mire? Ez a biztos módszer. Sok vizet zavart volna.
- Nem tudhatja.
- Tudott bármi olyat, amit maga még nem? Van bármilyen ismerőse, aki hajlandó lenne kitenni a nagy seggét Philadelphiából vendettát kiáltva? Hm?
- A barátom volt.
- Pech.
- Ja. Az.
Trudie a következő pillanatban felpattant a helyéről. – Ideje indulnunk. – mondta, majd alig láthatóan a zsibbadt lábamba rúgott. Bizonytalanul mocorogtam, de Mr. Gorkiy még mindig a vállamat fogta.
- Mondja meg a ruszkinak, hogy minden rendben lesz. Hogy mindenről gondoskodom. Pennsylvania miatt már nem kell, aggódjon. Mondja meg neki, hogy betartottam a szavam, ahogy ígértem.
Nem feleltem. Csak néztem előbb rá, aztán Trudie-ra, aztán az inasra, de ő láthatólag el volt foglalva egy léggyel, ami az ablakon mászott.
- Mondja el neki. Hogy így jó lesz mindenkinek.
- Főleg magának, nem?
- Kérem. – nem, nem fogom kibírni, ha ez itt most megint bőgni kezd.
- Rendben. Elmondom.
Kezet fogtunk. Átkaroltam Trudie-t. Aztán úgy öt perc múlva már a parkolóban voltunk.
- Nem kellett volna meghalnia… - kezdte az amúgy tökéletes csend megtörését.
- Pofa be. Értetted? Erről senkinek egy kurva szót sem.
- Nem vagyok hülye, csak… Mindegy. Izé… aggódom.
- A ruszki nem tudja meg, hogy magammal hoztalak.
- Nem azért, hanem…
Megálltam. A zsebemből elővettem a kulcsot, aztán a kezébe nyomtam.
- Szállj be a kocsiba. Majd jövök. El kell intéznem egy telefont.
Egy ideig habozott, végül tette, amit mondtam. Előkaptam a mobilom. Tárcsáztam. Kicsöngött. Felvették.
- Ki az?
- Helló, Billie, öreg haverom! Mi van, már nincs is meg a számom?
- Mit akarsz, te kis fasz?
- Tartozol nekem, Billie-m.
- Hajnali háromkor?
- Aaaham. Ivan Gorkiy. Long Island. Reggelig, ha szabad kérnem.
- Már megint a főnököd, hm?
- Nem, ez most… személyes ügy.
- Reggelig?
- Utána kvittek leszünk.
Csend. Csend. Csend. Egy darabig csak a kibaszott csend a vonal végén.
- Oké, végül is, fair ajánlat. – mondja végül és kinyomja.
Beszállok a kocsiba. Becsukom az ajtót. Trudie dobja a kulcsot.
- Hopp!
- Semmi vész, elkaptam. – rávigyorgok. – Én mindig elkapom.
NÉGY HÓNAPPAL KÉSŐBB
- Csak arra akarok kilyukadni - Jackie a kanapé fölé hajolt, csak hogy belelóghasson a látószögembe, ha már egyszer hanyatt fekve a plafont bámultam. - hogy elkényelmesedtél.
- Nem értem, miről beszélsz. - mondtam unottan, majd levertem a hamut.
- Itt dekkolsz egész nap, és... telefonálsz. Szerintem felszedtél pár kilót is.
- Hé! - felültem. - Nem... - várjunk csak, mit is lehet ezen megcáfolni? - egész nap.
- Ja, néha alszol is. - sóhajtotta, majd ledobta magát a szemközti fotelbe.
Tizenhét évesen dobtak ki a gimiből, ezért nem sokkal utána (úgy értem, pár órás csúszással) otthonról is.
Ezek után az első tervem az volt, hogy megkeresem az apámat. Tudtam a nevét, a címét, anyám már rég elmondta, bár arra nem tért ki, hogy tud-e egyáltalán a létezésemről, vagy bármi, de tudod, kurva hideg volt, és én öt órányi hajléktalanság után kurvára éhes is lettem, szóval nem nagyon akadtam fenn ilyeneken. Csak tettem, amit egy kalandorregény főhőse tett volna.
Elmentem a címre. Felkészültem rá, hogy akkor most aztán kurvára meg fog változni az életem. Tényleg marha lelkes voltam, mint minden tizenhét éves semmirekellő lett volna hasonló helyzetben. Gazdag környék volt, közelben a Central Parkkal. Szövetkabátos nők és férfiak mentek ki-be az ajtókon, tematikusan keresztülnéztek rajtam, lehet, hogy pont az apám lökött félre az útból, amíg ott álltam, a szakadt farmerommal. És, ha éppen tudni akarod, még a portán sem sikerült túl jutnom. - Mert? Mit akarsz, mit csináljak? - előre hajoltam, elnyomtam a csikket az asztalon, majd újabb testhelyzet változtatást követően végül ülve végeztem a kanapén.
- Nem t'om. Csak... unatkozom. Unalmas vagy.
- Köszi. Te is. - sóhajtottam. Egy ideig csönd volt.
- Emlékszel?
- Mire?
- Tudod, mikor Bart... - nevetett rám.
- Aha. - mosolyogtam.
- Azért örülök, hogy nem hagytad, hogy végül megöljem. - most ő jött a sóhajtásban, én csak kivettem még egy szálat a dobozból.
- Drágám, van egy szabályunk. - mondtam, a cigivel a számban.
- Tudom, nem beszélünk róla, de... - hatásszünete alatt pont meg tudtam gyújtani. - szóval...
- Mi a baj, édesem?
- Mindegy, csak... á, felejtsd inkább el.
- De te mégis beszélnél róla. - néztem rá, szenvtelen arccal.
- Nem csak róla. Mindenkiről. Tudod, Freud szerint nem tesz jót az elfojtás.
- Freud egy kurva szót nem mondott a...
- Kurvára azt se tudod, ki az a Freud!
- Sok nevet hallottam már, nem emlékezhetek mindenkire! - védekezőn felemeltem a karjaimat, mire ő először úgy nézett rám, mint egy szellemi fogyatékosra, aztán kiröhögött.
- Nem, te tényleg nem tudod, ki az! - és tovább röhögött, mire én zavarodottan levertem a hamut a cigimről.
- És ez ekkora baj? - oldalra biccentettem a fejem, ő a fejét rázta, majd vett egy mély levegőt.
- Tehát igen, beszélnék róla. Vagyis nem is pont... Nekem veled van bajom.
- Ó. - kifújtam a füstöt. - Mit tettem?
- Semmit.
- És ez baj?
- Igen, épp ez a baj. Ez az egyetlen baj.
Nem fogsz tudni egy hajléktalan szállót sem mutatni New Yorkban, ahol ne töltöttem volna el legalább egy éjszakát. Alapvetően nem olyan gázos, legalábbis ha hozzá vagy szokva ahhoz, hogy szar alakokkal szar helyzetekbe kerülj, és a végén szarul jöjj ki belőle.
Mindenki azt hozza fel mentségnek, hogy alapvetően soha nem is akart bántani senkit sem, egyszerűen a körülmények hozták úgy, hogy másként legyen. Nézd, én nem akarok hazudni, ugyanakkor nem is untatnálak. Maradjunk annyiban, hogy bizonyos dolgok egyszerűen csak megtörténnek, függetlenül attól, hogy mi is neked a szándékod, vagy, hogy volt-e egyáltalán bármilyen szándékod azzal, hogy épp ott voltál, ahol. Más szavakkal, egy pont után baromira mindegy, hogy te, személy szerint, mit is akartál.
Hogy mi ez a pont, azt nehéz pontosan megmondani. Talán nekem az volt, mikor tizenkilenc évesen először találkoztam egy Crimson nevű pasassal. Nem mondom, hogy barátok voltunk, de tény, hogy sokat mászkáltunk együtt Bronxban. Naphosszat dumáltunk a semmiről, fogadkoztunk, hogy majd jól lelépünk valahová, füvezünk, dugunk, ilyesmik.
Éveken át utcai bunyókban próbáltunk pénzt keresni, ő fogadásokat kötött, nekem meg jók a reflexeim, és ha odateszem magam, azért nagyot tudok ütni - bezsebeltünk így párezer dollárt, aztán egy este, egy meccs után jött valami ürge, Cillian, akivel váltottam pár szót, ami elég volt ahhoz, hogy beszálljak vele egy sárga taxiba, onnantól pedig soha többé nem láttam Crimson-t.
Egyik dolog követte a másikat - ezt a kifejezést a magamfajta lusta történetmesélők használják, mikor egyszerűen nincs türelmük elmondani, mi és hogyan történt - mire pedig észbe kaptam, volt egy kisebb hadseregnyi Cillian körülöttem. Elég volt eggyel jóban lenni, onnantól pedig a legtöbben szerettek volna afféle háziállatként a maguk közelében tudni. Aztán egyszer csak, egy szerencsés pillanatban valahogy átbillent a mérleg a birtok-birtokló viszonyban.
De mit lehet kezdeni ennyi Cillian-nel?
Nos, például kiismerheted őket, meg az ő piszkos kis üzleteiket. Cillian-ből sokféle van a pitiáner zsebtolvajtól kezdve a fegyver napperig bezárólag. Tudod, el sem hinnéd, milyen hasznos tud lenni ha ismered New York összes gazemberének pontos lokációját, élettörténetét, kedvenc ételét...
Ha kitör a háború, egy kicsit mindenki meg fog megőrülni. Testvér a testvérnek torkát vágja át, az alvilág megbomlik, és mindenki egy, egyetlen egy dolgot akart csak tudni: a mellette állók gyenge pontját.
Én pedig történetesen elég sok gyenge pontot ismerek.
Ami jövedelmezőnek tűnik.
Elég jövedelmezőnek ahhoz, hogy még több jövedelem reményében még többet ismerjek meg. - Például, - folytatta. - ott van Trudie. Mindig itt lógott, ma meg már szóba se hozod. Mi lett vele?
Vállat rántottam. - Lelépett.
- És Nitta?
- Miért érdekel?
- Mert egy kurva szót nem mondasz róla!
- Ne ordíts.
- De ordítok! Cseszd meg, Buchanan, megőrülök tőled! Az emberek szép lassan eltűnnek körülötted, és te nem teszel semmit!
Szívtam egy slukkot. Rámeredtem, de egy szót se szóltam.
- Nitta meghalt, nem?
Lassan bólintottam.
- Te ölted meg?
A fejemet ráztam.
- Aki megölte, él még?
Vállat rántottam.
- A ruszki mit szólt ehhez?
- Nem hiszem, hogy tud róla.
- De…
- Mi köze lenne hozzá? Azt mondd meg nekem! – most én ordítottam.
- Azt hittem, neki dolgozol.
- Nem dolgozok senkinek, csak… - csak, csak, csak? – szólok neki, ha róla van szó.
- Tudod – vigyorgott rám. – elég szarul hazudsz. Vagy nem mondod, hogy ezt te tényleg elhiszed?