Igazi vezéregyéniség. Fizikálisan és mentálisan is nagyon edzett és erős. Remek szónoki képességei vannak, karizmatikus figura , aki nem fér kihasználni a fizikális erejét egy harcban. Megszállottja azoknak az eszméknek és céloknak, amiket maga elé kitűzött és képes bármeddig elmenni ezek megvalósítása érdekében. Precíz és számító, jó stratéga, emellett hidegvérű gyilkos, ha a helyzet úgy kívánja meg.  Könnyen megtalálja a közös hangot azokkal, akikkel a nézetei egyeznek, akivel nem… minél előbb félreállítja őket az útból. Imádja a harcot és soha nem is vesztett még. Bane minden értelemben brutális. A harc terén tör és zúz, állja az ütéseket és kíméletlenül vissza is adja őket, de mentálisan is jelen van a harcban, belemászik az ellensége fejébe és annak félelmeit fordítja a maga hasznára. Bár a látszat mást sugallhat, de okos ember és rendkívül sokat tapasztalt is emellett, nem könnyű megtéveszteni, nem is igazán sikerült még senkinek sem. Eltökélt és magabiztos, egy szikrányi kétsége sincsen magában és abban, amit képvisel. Küzd valamiért, és talán ez a legnagyobb erőssége. Képes hinni, és ez alá rendelni mindent, harcolni a végsőkig és azon is túl. Utálja, ha eszköznek tekintik, noha zsoldos, de nem a szó átlagos értelmébe véve. A tiszteletet azonban értékeli, tisztában van vele milyen nehéz kivívni. Épp ezért nem elégszik meg azzal, ha ellenségét legyőzi. Tönkreakarja tenni.

Senkit nem érdekelt, hogy ki vagyok, míg nem volt a maszk.
A pokolban születtem. A legszörnyűbb helyen, ami csak akad ezen a földön, és ennek az oka egyszerű. A remény. Hosszú évszázadok óta már, hogy ez a hely létezik, és mindenki aki itt rohad, felnéz az égre, hogy lássa a fényt és arról ábrándozik, hogy majd kimászik, hogy újra szabad lesz. Azt hiszik, hogy egyszerű, könnyű, csak mászni és mászni kell. De, mint egy hajótörött, aki a tenger vízéből iszik, mert a szomjúság rákényszeríti, úgy halnak meg a próbálkozók egymás után. Mert az igazi kétségbeesést a remény táplálja és ez a hely erre épült. A reményekkel teszi tönkre az embert, amikben csalódnia kell. Itt nőttem fel. Eleinte én is azt hittem, hogy majd kimászok. Reménykedtem, felnéztem az égre, hallgattam a kántálást, ahogy a mászókat éltették az emberek. Mind leesett, kivétel nélkül. Én magam soha nem próbáltam meg kimászni onnan. Tudtam, hogy mit tesz ez a hely azzal, aki kiakar szabadulni, így hát beletörődtem abba, hogy odalent fogok megrohadni. A kétségbeesettek között szabadnak éreztem így magam. Nem voltam odalent senki, csak pont annyi, mint mindenki más, de egy nap… egy nap minden megváltozott. Találtam valami jót, valami szépet odalent. Egy gyermeket. A bűnösök közt, gyilkosok, csalók és hazugok között ott volt egy kislány, aki az anyját védte. Megtámadták őt is, nem is figyeltek oda, nem vették észre, hogy mit taposnak el. A világban egyszerűen nincs helye az ártatlanságnak, mert az ember szinte azonnal megtapossa. Megmentettem a lányt, láttam, ahogy felfelé mászik, engem pedig elnyelt a tömeg. Nem emlékszem pontosan, küzdöttem az utolsó csepp erőmig, de nem volt esélyem, megnyomorítottak. Kínzó fájdalmaim voltak a nap minden percében, szenvedtem, de ekkor jött el a megváltás. Egy férfi szállt alá a pokolba, hogy bosszút álljon és felemeljen engem, amiért a lányát védtem. Attól a naptól fogva mesteremnek szólítottam őt. Az Árnyak Ligájának tagja lettem, kiképeztek, annyi mindent tanultam, hogy egy élet is kevés lenne azt elmesélni. Az egyik legjobb voltam, mégis kiközösítettek engem. Nem tudok az okát pontosan, de szinte biztos vagyok benne, hogy csak azért, mert képviseltem valamit. A poklot, a helyet, ahol a mesterem felesége meghalt, és ahol a lánya született. Ahányszor csak rám nézett, ezt látta bennem. Egyetlen bűnöm volt a szemében. Rossz helyre születtem. Hiába közösítettek azonban ki, a szemem előtt továbbra is az a cél lebegett, aminek a szellemében kiképeztek engem. Nem voltam már a Liga tagja, de ugyanazt képviseltem, mint ők. Zsoldos lettem, megismerték a nevemet, féltek tőlem. Azonban nem a pénz miatt tettem, amit tettem. Zsoldos csak azért lettem, mert a tervem egyik felvonása ez lett. Embereket kellett magam köré gyűjteni, tiszteletet kivívni és elérni, hogy féljenek tőlem. Ez volt az én jegyem Gotham-be. Beakartam végezni a mesterem küldetését miután neki nem sikerült. Elfoglaltam Gotham-et, megtörtem Wayne-t, a tervem tökéletes volt. A város alatt megbújva de mégis megrémítve éltem, minden az én kezemben volt, még maga Batman is a föld alászállt, hogy elkapjon, és hova jutott? A börtönbe, ahol felnőttem. Visszaadtam a várost a népnek, elhoztam azt a rendet, amire vágytak. Nem voltak többé gazdagok, nem a korruptak parancsoltak nekik, eltéptem a láncaikat és szabaddá tettem őket! Megajándékoztam Gotham-et a reménnyel, aztán elakartam tőlük venni és elpusztítottam volna őket. A remény ugyanis az egyetlen igazi kulcs a szenvedéshez. Hagytam, hogy Gotham-et elöntse a remény, hogy azok a kétségbeesett szívek újra higgyenek. Majd eltöröltem volna a várost a föld színéről. Sikerrel jártam, egy hajszál választott el csupán csak attól, hogy Gotham elpusztuljon. Azt hitték, hogy legyőztek, de elfelejtik azt, hogy nem győztek, míg élek. A sötétségben születtem, a semmiből jöttem, azt hiszik, hogy egyetlen vereség eltántoríthat a célomtól? Bízzanak csak a megmentőjükben. Előbb-utóbb minden véget ér. Így, vagy úgy, de ez is véget fog. Gotham égni fog, lángoszlop emelkedik!