Makacs, önfejű, szarkasztikus, de legalább külsőre olyan, amilyenné bárki válna. A féltékeny rosszakarókat nem számítva bele.
Ennyi nem elég? Na, jó, akkor kifejtem a nyilvánvalót. Az volt az első kérdés, hogy mit látok a tükörben, ugye? Nos, nem mondanám, hogy a valóságot tükrözi. Ami visszanéz rám, az tömör cukormáz. Pihe-puha, hibátlan arcbőr, melybe apró gödröcskéket vet a mosolyom. Az orrom nem épp pisze, de nem lépte át a nagysághatárt, szóval illik hozzám. Ázsiaihoz képest nagy, mélybarna szemek, amit, ha nem borít smink, akkor is szépnek látsz a festett szempillák és a tetovált tusvonal miatt. A hajam hosszú, dús és hullámos, mikor épp nincs kivasalva, tincseim vörösesbarnán szikráznak a fényben. ha nem takarom el őket parókával. Átlagos test és termet, a százhatvanat alig érem el, de a természet legalább az idomokkal bőkezű volt. Itt-ott tetoválásokat fedezhetnek fel rajtam a lesifotósok, ott, ahol a fellépéseken a sminkeseknek sok órát kell azzal eltölteniük, hogy eltűntessék nyomait.
Cukormáz.
Kérdezted, mi lakozik bennem. Nos, amit a cukormáz el kíván rejteni, a kemény, durva bensőt… én nem vagyok cuki, vagy együtt érző, mint amint látszok.
Nem. Én vagyok az a nő, akitől az anya visszahúzza gyermekét az utcán. S lám, mégis idol, ezrek példaképe lettem.
Pedig én makacs vagyok, önfejű, bunkó, és bizony sokszor annyira komoly hangsúllyal beszélek, hogy alig hallani ki belőle a szarkazmust. A jóindulat rég kiveszett már belőlem, és nem tudom elképzelni, hogy a média hogy nem ölte ki a többi jó tulajdonságomat – egyelőre. Például, könyörületes vagyok. Gyorsan ölök. Kivéve akkor, ha felbosszantanak… és könnyű felbosszantani.
Ha azt mondod, valamit nem tehetek meg, csak figyelj; már csinálom is. S más oka nem lesz, csak annyi, hogy azt mondtad, nem lehet.

Milyen áttetsző, milyen fehér, milyen rejtélyes. A hideg első jele; akkor is elárulja, hogy a tél karmai lassan bekebeleznek, mikor te már rég nem érzékelsz se hőt, se hangot, se józanészt… semmit.
Bizony, csak azért tűnhetek ilyen költőinek meg intellektuálisnak, mert mást se csinálok, mint ki-be lélegzek, nagyokat sóhajtozok, és egy kutató elszántságával bámulom a leheletemet. Nem tudom, hogy csupán percek, vagy esetleg órák telnek el ezzel az elfoglaltsággal; de hamarosan, nagy erőt véve magamon, lenézek a kezemre.
Csipp, csöpp. A vér a kezemről nagy, kövér cseppekben hull a földre, mind egy tócsába gyűlik. De nem alattam gyűlik a terebélyesebb pocsolya; az előttem heverő tetem jobban megszenvedhette a találkozást, mint én valaha is fogom.
Kezdek erőt venni magamon, tudom, hogy muszáj. Az eső perceken belül elered, így rólam lemoshatja a bűnjeleket…
Szép lassan felállok, lábaim megremegnek, és kénytelen vagyok megkapaszkodni a hozzám közeli korlátban majd áthajolni rajta, hogy rókázhassak, bár, hogy mi jöhet még ki belőlem, nem tudom. Egész nap nem ettem, és már párszor így is megtisztítottam a gyomrom, minden egyes megölt személyért. Mennyien voltak összesen? Fél tucatnyian? Vagy többen?
- Valószínűleg nem is érdekel. Miért akarom még bemagyarázni magamnak, hogy van lelkiismeretem? – De hát melyik ember nem reménykedik abban, hogy nem őrült még teljesen?
Hát, mondjuk, aki ennyit beszél magában, mint én, annak talán mindegy is.
A hozzám közelebbi áldozat ruhájába törlöm a pillangókéseimet, majd zsebre vágom őket. Nem volt olyan nagy a bűnük, de nekem épp eleget ártottak – egy hamis stáb, amely elcsalogatott a testőreimtől, mondván, interjút adnak nekem, erre megpróbáltak csoportosan megerőszakolni egy sikátorban… vannak, dolgok, amiket nem hagyhatok.
- A drágám pedig segít megvédeni magamat. – Megcsókolom a gyűrűt az ujjamon, majd felkapom a fejem az ordibálásra.
- Mészárszék! – Éles sikítás, tőlem balról, bár szerencsére pont eltakar engem az oszlop.
Akiket viszont még így is látok, azok jobbról közelítenek, futva, és bizony a rendőrség ruháját viselik…
Csak egy futó mosolyra telik tőlem, ahogy az egyikőjük felém nyúl, én pedig besüppedek az árnyakba. Jellemző, hogy órákig az utcán sehol senki, erre meg hirtelen ennyin megjelennek…
- Chaos – suttogja az egyik rendőr elámulva -, ez, a mészáros, aki lecsapott… ő Chaos.
Legszívesebben felnevetnék annak örömére, hogy pár hónap alatt ilyen ismertté váltam, de inkább tovasuhanok egy közelebbi árnyba.
- Ez csak egy legenda, idióta. – Feleli egy másik, feltehetőlég a vezetőjük. - Most pedig, lsuta banda, keressék meg!
Én pedig csak sétálok az árnyékaikban, s nem is sejtik, hogy épp a menekülésem segítik elő…
.