Nem tagadom sok ezer ember legdrágább ajándékát, az életét vettem el a történelem eddigi sodrásának folyamán. Mégis ennyi idő, düh és árulás után sem szárad olyan gyilkosság lelkemen amire a felsőbbrendű küldetésemhez, vagyis hibátlan társadalom eléréséhez ne lett volna szükség. Nem tagadom ama tényt, hogy gyilkos lennék, hiszen tényleg az vagyok, viszont az emberiség néma és árnyakba burkolózó őrzőjeként tennem kell azt, amit teszek, mert ha én nem mocskolnám be a kezem, akkor ki? Visszatérve személyemre, majd pedig túllépve szörnyetegi mivoltomon én sem vagyok tökéletes, sőt sosem állítottam ezt. Nagy hírű türelmem ellenére hirtelen haragú emberként is ismerhetnek a közelemben élők, a kontrollt azonban nem szokásom elveszteni a cselekedeteim felett. Az évek alatt teljesen érzéketlenné váltam a kívülről érkező elképzelhetetlen megpróbáltatások hatására, de valahol legbelül azonban nem csupán a démonok fejeként, hanem apaként is gondolkodnom kell, hiszen szeretőim két csodálatos lánynak is életet adtak, két ellenem lázadozódó nőnek, akik bármikor fegyvert foghatnak ellenem és veszélybe sodorhatják az örökségem. Évszázadokkal ezelőtt saját eszmét teremtettem önmagamnak, amikor rájöttem, hogy az emberiség minden szintje bűnös, emiatt az alapokból kiindulva, pusztítással kell újjáépíteni mindent mi létezett eddig. A lelkileg erősek és érettek életben fognak maradni, de a gyengéknek, illetve ostobáknak pusztulniuk kell, ha muszáj a saját tanítványaimmal, a véreimmel együtt is...

Emlékszem, hogy kora őszi és napfényes égbolt terpeszkedett a táj felett ameddig csak a szemem ellátott a hegység láncai között azon az reggelen. Szokásomhoz híven, a süvítő szembe szél ellenére, a keleti szárnyra néző lakrészem erkélyére vonultam el elmélkedni és emlékezni egy újabb eredményes nap kezdetén. Késő volt már, amikor is al Owal, azon kevesek egyike, akik mindig is zavarhatnak, látogatást kért tőlem. Természetesen megadtam azt, amit kért, amire ő egy rémült alakot rángatott be két társával a helységbe.
– Ki ez? – szegeztem hűséges követőmhöz a talán kicsit mogorvának is hatható kérdést arabul.
– Elnézést a zavarásért, démonok feje! Ez egy amerikai, aki csatlakozni kíván az ügyünkhöz önszántából. Ahonnan jött, ott nagy befolyással bír! – érkezett azonnal vissza a férfi válasza ugyanazon az ősi nyelven, miközben lerántotta a beszélgetés tárgyának fejéről a rágyömöszölt fekete zsákot.
– Kevés ilyen lényűgözően vakmerő emberrel hozott eddig össze a sors, mint magával, fiú! Tudod-e egyáltalán, hogy kivel állsz most szemben? – léptem előre rezzenéstelen arcvonásokkal, ha jól emlékszem kettőt, miközben angolra váltottam, és végig mértem a zavarodott embert. Nem tűnt harcosnak, még csak erősnek sem, sokkal inkább egy mindenét elvesztő, nemrég megtört csődtömeg hatását keltette.
– Ön Ra's al Ghul, a démonok feje, a bérgyilkosok legnagyobbika, a hallhatatlan őrszem és a mester, aki nem sokára a sorsom felett fog dönteni – húzta össze magát a lehető legkisebbre férfi, majd lábam elé borult és a kaftánom alsó vége irányába nyújt, hogy tisztelete jeléül megcsókolhassa azt, én viszont határozott mozdulatok kíséretével még időben elrántottam előle.
– Bölcsnek és alkalmasnak hiszed magad, de nem látsz a falakon túlra. Valóban, mind a leghűségesebb követőim, mind a legádázabb ellenfeleim csupán Ra’s al Ghulként, vagyis a démonok fejeként és az Árnyak Ligájának halhatatlan uraként ismernek, mégis évszázadokkal ezelőtt mindössze egy nomádok között született fiú voltam átlagos helybéli névvel. Igaz kemény, megpróbáltatásokkal teli fiatalságon keresztül vezetett az utam olyan világban, amiben pusztítás, nem pedig a béke dominált, a szüleim, testvéreim, barátaim pedig folyamatosan úgy hullottak körülöttem, mint az ismert mondásban emlegetett a legyek, de mégis túl naivvá lettem. Mind a mai napig emlékszem az általam tett szent ígéretre a csillagok alatt elterülő sivatag homokjában fulladozó édesanyámnak. Az adott szavam azonban a nővéremmel együtt sírba szállt, hála a családomra és népemre támadó hadúr személyében testet öltő tiszta gonoszságnak. Féléletnyi időtartamot felemésztő önkéntes száműzetés és tanulás követően térhettem csak vissza törzsemhez egyetlen okból, hogy megmentsem mindazt, ami valamikor a mindennapjaim részét jelentette. Ehhez azonban többé nem lehettem az a békés gyógyító, aki mindig is akartam lenni. Utazásaim alatt többé váltam, mint bárki más kit ismertem valaha, hiszen egész létemet teljesen odaadtam egy felsőbb célnak, így többé már nem tudott senki sem megállítani, mivel már többé nem voltam halandó. Abban a pillanatban, amint tűzzel, vassal és pestissel neki láttam szülőföldem megtisztításának az elemi gonoszságot terjesztő ostobáktól és gyengéktől, Ra’s al Ghullá lettem. Bosszú volt-e, amit tettem? Nem hinném, sokkal inkább rendet, egyensúlyt és igazságot hoztam el azon a fenséges éjszakán az emberiség apró részének. Az utánam maradt rothadó holtakból és felperzselt földből új, az előzőket bőven túlszárnyaló civilizációk nőttek ki magukat szempillantások alatt – majd az emelkedett hangnememet hirtelen száműzve, sokkal mogorvább stílusba váltottam – Én eme célból adtam a fel sok-sok éve az életem. Láthatod milyen messzire jutottam, de azt nem, amit elvesztettem közben. Oda lett az egészségem, a családom, az örökösöm és a fél világ megalomániás tömeggyilkosnak bélyegezve próbál meg végezni velem. Fiú, te miért választanád eme sorsot?
– A tudásért. Azt szeretném, hogy a tanítványává fogadna, cserében én leghűségesebb követőjévé leszek addig a pillanatig amíg vér ver a szívem kamráiban, itt, a mellkasomban! – reagált számomra is kicsit meglepően gyorsan és magabiztosan az amerikai. Bevallom erre a válaszlehetőségre szinte biztosan nem számítottam se akkor, se máskor bárkitől.
– És mit érnél a tudással, célok nélkül? Mondd meg őszintén mi kívánsz tőlem? Hírnevet? Halhatatlanságot? Hatalmat? Az árnyak között ilyet soha sem fogsz találni – adtam hangot kételyeimnek.
– Harcolni akarok – nyögte ki végül hosszú másodpercek után.
– Mit mondasz nekem, fiú? – kérdeztem vissza továbbra is látszólag érzelem mentesen.
– Harcolni akarok a fájdalom és az igazságtalanság ellen – ugrott volna fel a férfi, ha két hűséges hívem nem nyomja vissza őt padlóra teljes erőből.
– Szóval harcolni akarsz az emberiségért. Ha így kívánod, hát legyen! Mától al Owal a mestered, és te a tanítványa vagy! – feleltem továbbra is fából faragott arccal.
– Köszönöm, mester, köszönöm! – nyúlt ismét a kaftánom vége felé, viszont ezúttal engedtem is, hogy kifejezze tiszteletét.
Azóta az ritka tiszta egű éjszaka óta immár több mint húsz év múlott el, de nem nyom nélkül. Abban a pillanatban, amint al Sa-Hert, a mágust, vagyis az egyszerű emberek világa számára csak Malcolm Merlyn néven ismert őrült milliárdost közénk fogadtam minden megváltozott. Ő volt az első olyan személy túlságosan hosszú árnylétem során, aki csak látszólag tárult fel előttem, mint egy nyitott könyv, viszont sajnos a nem az utolsó. Bizalmamba fogadtam olyan rendkívüli embereket, akik csupán önös eszméik céljából használták ki személyemet, mint egy eszközt, amikor pedig szükségem lett volna rájuk hátat fordítottak nekem, a Ligának és az örökségemnek. Bosszút állhattam volna rajtuk, de én nem az típus vagyok, bár sohasem felejtek és eljön majd az a bizonyos nap is, most még azonban nem. Az ő küldetésük végül nem vált eggyé a számomra kijelölt és átadni szánt küldetéssel. „Egyáltalán mi is az én küldetésem?” – merül fenn bennem mostanában sokszor ez a kérdés. Eddig a pillanatig megpróbáltam az emberiségnek utat mutatni, illetve megszabadítani őket a gonosztól, ami szívükben rejtőzik, ehhez pedig elkerülhetetlen pusztítássá és szükséges rosszá kellett válnom. Azonban ezt dicső feladatot, sajnos, én a Liga vezetőjeként nem igen fogom tudni túl sokáig már folytatni. Ennyi idő után ugyanis kénytelen vagyok beismerni ama fontos tényt, hogy öregszem és ezen a már a Lázár verem sem segít. Meg fogok halni. Lehet holnap, akár az is lehet félszáz év múlva. Ezért ezekben az időkben, itt, életem alkonyán egy örökösre, egy utódra, egy gyermekemre van szükségem, aki amikor én már nem leszek további viszi mindazt, amiért én egy egész életet feláldoztam. Szerencsére erre a rendkívüli feladatra akad jelentkező, előbb azonban még látnia kell, hogy miképp képes elpusztítani önmagát az emberiség önző és barbár tettekkel...