Van egy személyre szabott pszichopatám, aki kénye és kedve szerint tör belőlem elő, a legváratlanabb helyzetben, ha felhúzod. Én igazán nem tehetek róla, hogy egy testen kell osztoznom vele... szóval ne nézz így rám, oké?Tudni akarod az milyen? Személyiségem két részre szakadt bennem miután "halálom" bekövetkezett és új életre eszméltem. Két különböző, ám néhány dologban mégis hasonló lélek kénytelen osztozni egy testen. Idővel Bestia, a kegyetlen és mérhetetlenül szadista énemmé vált, míg az a részem, amely örömmel fordult a futball felé vagy ölelte magához szeretteit, legfőképpen Lanát valahol mélyen a felszín alatt ragadt és csak ritkán bukkant elő. Az igazi, a régi Jason csendesen szemléte, hogy Bestia mit művel. Nem volt ereje ahhoz, hogy felvegye vele a harcot és nyerjen. Gyenge volt, túlságosan tele szeretettel, gyengédséggel és persze kételyekkel önmaga iránt. Éppen ezért tudott könnyedén győzni felette Bestia és szabadon garázdálkodva okozni fájdalmat másoknak. Gyötörni akarta a világot, s elpusztítani mindazt, aki nem ismeri el felsőbbrendűségét vagy ellene tör. Ám valahányszor szerettei körében volt mégis megpihent és hagyta Jasont kibontakozni. Ilyenkor Bestia szinte menekült a tudattalanságba, hogy ne érezze azt a szeretetet, amit másik énje érez mások iránt. Ez alól egyetlen kivétel Lana volt, valamiért a bennem élő szörny is képes volt érezni iránta: igenis ragaszkodott a maga beteges, aberrált módján a lányhoz... a magáénak akarta és eldöntötte: vagy a miénk lesz, vagy inkább lássa holtan. Hiába, Bestia a végletek embere... bár ő szereti istennek képzelni magát. Minden esetre elmondható, hogy egy dolog összekovácsolt kettőnket: a Kentek és a Luthorok iránti mérhetetlen gyűlölet!Szóval nézz csak rám! Azt mondják, a látszat csal. Nos az én esetemben ez nagyon is így van. Első ránézésre egy igazán szimpatikus és jóképű fiatalembert láthatsz. Olyasvalakit, aki könnyedén elvarázsolja a nőket és kedélyesen elcseveg veled a fociról is. Ám ezen álca mögött egy igazi fenevad, egy szörnyeteg lakozik. A 185 centis, szikár termetem nem pusztán látszatból lehet fenyegető hatású. Én magam vagyok a nyers erő, ami eltiporja azt, ami és aki nem hajt főt előtte. Metsző, zöld szemem, néha kékesre hajaz. Ám ezt csak a hozzám igazán közel állók láthatják, ha vonásaim megenyhülnek és arcom kedvessé válik. Mert a sokszor morcos vagy épp fenyegető külső alá valahol nagyon-nagyon mélyen egy érzelmekre is képes én szorult. Mintha két énem lenne. A gonosz és megátalkodott Bestia, aki egy igazi szörnyeteg; és élvezetét leli mások fájdalmában és halálában. És persze ott van Jason, aki egy sokkal kevesebb és talán szerethetőbb személyiség. Valaki, aki szeretné, ha viszontszeretnék és tud gyengéd lenni és szeretni másokat. Aki önzetlen, odaadó és igenis önfeláldozó is tud lenni, ha kell! Ám ezt kevés ember tudta eddig előhívni belőlem. Az egyik ilyen lény az édesanyám volt, a másik imádott szerelmem... Lana. A családom halála után Ő az egyetlen, akikért bármit megtennénk mindketten. Mindezek ellenére tudok én kedves lenni másokkal is, ha érdekem úgy kívánja; ám többnyire megmutatom milyen is vagyok valójában. Hisz minek hazudjak?! Úgy se fognak hinni nekem, ha elmondom az igazat! (Külső)

Nem akarok sokat, csak boldognak akarom látni Lanát - persze magam mellett - és biztonságban tudni Clarktól és Lextől egyaránt. Egyszerűen gyűlölöm őket, azt hogy a világon vannak! Annyiszor keresztbe tettek már nekem, hogy a tüskéjük túl mélyre ment bennem! Szenvedélyesen "vadászom" rájuk és mélységes örömömet lelem abban, ha valami miatt szenvednek. De nem csupán a két jómadárra értem ezt. Azt hiszem kezdek hasonlítani Bestiához egyre több mindenben, a harag és gyűlölet mások iránt egyre jobban hasonlóvá formál engem hozzá. Ő ugyanis a törékeny, gyönge emberek szenvedését is élvezettel figyeli. Főleg, ha ő maga a forrása a fájdalmuknak. A félelem a szemükben egyszerűen melegséggel tölti meg a szívét. Imádja a kis játékszereit, megtörni őket és játszani velük... csak, mert ő az erősebb! Sosem fogom vissza magamat, csakis a szeretteimmel szemben. Mindenki másnak Isten irgalmazzon, ha a bennem élő Bestia előtör! Mert, Hannibal Lecter hozzám képest egy édes pofa! Nem hiszed? Majd újra megkérdezlek erről, amikor épp a halálodért könyörögsz és kaján vigyorral a képemen tépem ki a még dobogó szívedet!Szóval kíváncsi vagy Bestiára? Tudni szeretnéd, hogy milyen ő valójában? Biztos vagy benne, jól meggondoltad? Mert innen nincs visszaút... üdvözlégy a gonosz koponyájában! Az illető a szó legszorosabb értelmében Fenevad, sorozatgyilkos... mert élvezi. Az indítéka nem függ össze racionálisan, hétköznapi értelemben az elkövetővel. Lélek nélküli, nincs együttérzés benne mások iránt, nincs benne empátia. Ő egy köztünk élő isten, de nem abban a hétköznapi értelemben ahogy mi az Istenre gondolunk; hanem abban az értelemben, hogy nem együtt érző velünk. Nem egy halandó ember, akinek fáj ha téged megölnek. Ő egyszerűen annyit érez amikor nézi, ahogy téged épp ölnek mintha azt nézné végig, ahogyan eltépnek egy papírlapot. És ő jogosan istennek érzi magát, aki emberek közé van vetve. Azonban nagyon hamar rá jön arra, hogy neki lepleznie kell az istenségét, a hatalmát; mert a társadalom ezeket az isten-embereket kiveti magából. Azonban őneki ezt az istenségét időről-időre gyakorolnia kell, különben - már, ha tud egyáltalán olyat hisz így sem komplett, egyenesen - beleőrülne amiért megfosztják mindattól, ami lényének velejét alkotja.

Hogyan tudja akkor mégis megélni az istenségét? Hogy ne kelljen szégyenkeznie nap mint nap, amiért bujkálnia kell pedig mennyivel több mint a többi ember... Egy száműzött isten? A válasz egyszerű: ölnie kell. Azért kell ölnie, mert abban az aktusban amikor gyilkol... akkor megéli az istenségét, gyakorolja az isteni hatalmát. Ezért időről-időre ölnie kell. Azért kell ölnie, mert nem bírja tovább... a száműzetést. És titkon azt akarja, ha már eleget ölt, ha már eleget istenkedett kapják el, és derüljön ki hogy ő volt, ő állt az egész mögött. Ezért skizoid módon nyomokat hagy maga után, megalkotja a kézjegyét, az egyedi aláírását melyet minden áldozatán ott hagy és apró nüansznyi morzsákat elszórva járja az útját a lelepleződéséig, amikor is megmutatja magát a világnak: íme az Istenetek, aki uralkodik élet és halál felett. Ki akar lépni a fényből, meg akarja mutatni magát, a felsőbbrendűségét és isteni mivoltát... amiért csodálatot vár, nos mindenkitől.

Mert a pszichopátia nem képesség specifikus, hanem hatalom specifikus dolog. És ezért a legveszélyesebb mind közül. Istenkedni persze nem csak gyilkolással lehet, szavakkal is el lehet taposni egy embert, nem muszáj elvenni az életet. És ezt ő nagyon is jól tudja, így épp úgy alkalmazza a mentális mint a fizikai bántalmazást. Félre ne értsd, ő nagyon is tudja magáról hogy ember ám neki a létállapota isteni és úgy tekint rád, mint ahogy te viszonyulsz egy kisegérhez. Egy másik szinten áll hozzád képest, neki te semmi vagy és ezt nem fél demonstrálni is veled adott esetben; hogy te is megérezd és elismerd az ő fenségét, a hozzád képest lévő feljebb valóságát. Mert ez az érzés mámorító számára és ez élteti. Persze világos, hogy ettől ő még nem lesz isten, csak egy bomlott elme... de úgy funkcionál, mert dönthet. Hatalmában áll - ahogy mindenkinek - dönteni élet és halál felett; és ő kényszert is érez az emberekkel ellentétben, hogy éljen is ezen hatalmával.A pszichopátiáért  és annak terjedéséért tudjuk jól, hogy egy gén felel. Azonban a pszichopátia kulturálisan is terjed. Tehát genetikailag és kulturálisan is egyaránt terjed. Utóbbit hívjuk úgy, hogy szociopátia. És itt jutunk el ismét csak Bestiához. Ő ugyanis valami különös módon ötvözi a pszichopata és a szociopata egyén eltérő tulajdonságait. De lássuk hát, hogy miképp írná ő le önmagát: íme a szörny énképe önmagáról és miként vélekedik rólam is mindeközben!

Az első és legfontosabb, amit tudnod kell velünk kapcsolatban az két szó: Borderline személyiség. Ez mindent elmond rólam, ha nem tudod mi ez javaslom konzultálj a Google-lel, hiszen azt hallottam az úgyis a barátod. Vagy keress fel egy pszichomókust, igazi XI. századi halandó módjára f@szikám! Igazából ez egy érdekes dolog, mert bár nem szenvedek mániás depresszióban, bipolaritás jellemez mindenféle tekintetben. És nem csupán azért, mert az Ikrek havának szülötte vagyok. Oh, nem. Ez csak a jéghegy csúcsa. Úgy tudnám legjobban jellemezni magam, hogy mind a pszichopata, mind a szociopata csoportba besorolható egyén, mégis ezen betegek egyik legfontosabb tünetének híján vagyok: ugyanis én nem vagyok érzéketlen. Sőt! Egyszerre tudok szeretni és gyűlölni valakit, igaz anyus?! Mivel anyám rendszeresen terrorizált és manipulált kisebb koromtól fogva, egyfajta anyakomplexus alakult ki nálam, ami enyhe fokú Stockholm-szindrómával párosul kínzásainak és a "nevelésének" hála. Egyszerűen ha akarnék se tudnék meglenni a sokszor szadizmusba átforduló mazochizmusom anélkül, hogy a másikat kínozzam vagy ő kínozzon valamilyen módon mindegy, hogy fizikailag vagy lelkileg teszik ezt. És ez az igazi szívás barátom, nem a torkos borz.

Érzelmeim hullámvasúton járnak, igénylem a folyamatos pörgést, impulzív vagyok és hol szorongok mint valami igazi borderline-os, hol meg nem ami viszont a szociopaták és pszichopaták sajátja. Szóval nem vagyok egyszerű eset, és még finoman fogalmaztam. A pszichopatákhoz hasonlóan a többi embert (főleg az embereket) tárgynak tekintem, akiket manipulálok és kihasználom őket, úgy, ahogy az emberek többsége egy csavarhúzót vagy egy papír zsebkendőt használ. Másra úgysem használhatóak, olyanok sokszor mint valami barmok. Igen jó intellektusú, simulékony modorú embernek ismernek, aki kedvességével bárkit levesz a lábáról. Vagy épp a bájaival, de ez egy egészen más kérdés. Mint pszichopata személyiségjegyekkel rendelkező ember vagy inkább szörnyeteg, fejletlen erkölcsi ítélőképességgel rendelkezem, a többi ember érzelmeinek figyelmen kívül hagyása is jellemző rám, hiszen csak az a fontos amit én akarok és a megbánás vagy a bűntudat hiánya jellemez. Sorozatgyilkos vagyok, ha ölök azt mindig élvezettel teszem. Az se zavar, hogy gyilkolás, bűnözés, hazudozás jellemez és gyakran az aktuális partner(eim) kihasználásával vagy promiszkuitással (=gyakori partnercsere) is párosul, hiszen állandó hódítási, uralkodási igénnyel rendelkezem. Hogy vajon véletlen-e az, hogy a velem történtek hatására ilyen lettem? Nagyon kétlem.

Kifejezetten intelligens egyénnek mondanak annak ellenére, hogy a kudarcot és a pusztítást keresem sokszor minden ok nélkül, amit néha magam sem értek miért. Talán a bennem élő szörnyeteg az oka mindennek. Mint minden pszichopata, valahol mélyen élvezem a helyzetet, ha bajba kerülhetek. Azonban ne felejtkezzünk meg a másik tényezőről sem, ezzel egyidejűleg a szociopaták sima modorú, gyakran vonzó és spontán személyiség is jellemző rám, meggyőző beszélőkészséggel rendelkezem és ha hagyod képes vagyok lyukat beszélni a hasadba. Rosszul viselem a monotóniát és hamar elunom magam, állandó szükségem van különböző impulzusokra ami felelőtlenséggel párosul. Gyakorlott hazudozóként manipulálom a többieket, nincs lelkiismeret-furdalásom; ugyanakkor az emocionális életemmel nincsen baj: képes vagyok érzelmekre, melyeket teljes mélységükben élek meg legyenek jók vagy rosszak, viszont elég sokszor vagyok érzéketlen másokkal szemben.

Egyszerűen hidegen hagy mit akarnak és mit nem. Csakis az számít, amit én akarok! Hahó, én már a tápláléklánc következő lépcsőjén állok! Csak sajnos ezt a többiek még nem igen realizálták. Impulzív egyénként írnak le, vagyis csekély mértékben vagyok képes kontrollálni a viselkedésemet. Bár ez igazából abból fakad, hogy nem is akarom; hiszen csak a saját céljaimat követem legtöbbször. Azonban a legtöbb esetben jól tudom titkolni ezt és a felém irányuló gyanakvást elaltatni. Clark persze nagyon is tisztában lehet azzal, hogy "valami nincs rendben" velem. Tudom, láttam a szemében! Hiszen ő teremtett, formált ilyenné és azt hiszem nagyon is elégedett lehet a művével. Újjá születtem és feltámadtam, hogy megbüntessem őt is és mindazokat akik ártottak nekem vagy a családomnak és megpróbáltak Lana és közém állni. Bosszút állni jöttem, az igazságnak zászlót bontani; hát rettegjetek!De nyugi, én senkit sem gyűlölök! Fajra, nemre és vallási vagy politikai nézetre való tekintet nélkül mindenkit egyformán utálok. De mind közül leginkább a kriptoniakat, akik ha nem jönnek a tetves űrhajóikkal a Földre, ma nem lennék az aki. Gyűlölöm, hogy a bennem lévő Bestiámat nem uralom teljes egészében és így gyakorlatilag két lélek osztozik egy testen. Az irányításmániás és az irányíthatatlan, veszélyes párosítás mindenkire aki élő és mozog, nem de?!

Valahányszor lehunyom a szememet és aludni próbálok mindig ugyanaz a rémálom gyötör. A pajtában vagyok a Kent farmon, ahová Lanát követtem titkon. Mert éreztem, hogy megváltozott valami köztünk, hogy nem bízik bennem és tudni akartam az okát. Azt hittem, hogy anyámról van szó és megint az ő keze van ebben is, de tévedtem. ~Oh egek, mekkorát tévedtem!~

Millió késszúrásként hatottak Lana szavai, melyet Clarkhoz intézett. Fogalma sincsen, hogy mi mindent tettem már így is kettőnkért, hogy megvédjem Lextől vagy épp anyámtól és védelmezzem Őt, a szeretett nő! És erre ez a hála? Minden amit mond, amikkel vádol... azokról nem én tehetek! Anyám keze volt ebben is, ő intézte úgy hogy ide jussak ám azt még ő maga sem gondolta volna, hogy tényleg ennyire belehabarodom a lányba. Igen veszekedtünk anyámmal, megint Lana miatt. És ha így akart választás elé állítani, hát én Lanát választottam. Ám most elárulva érzem magam. Úgy, mint akin átment az úthenger szó szerint. A sokkos döbbenetből az ránt ki, hogy meglátom azok ketten épp csókot váltanak és Lana eldől a szalmabálán, miközben Kent már fölé is magasodik. ~Nem, ezt nem hagyhatom! Lana az enyém! Nem veheti el tőlem!~ Kétségbeesetten vágyom rá, hogy megállíthassam ezt az egészet. Olyan ez mint valami rossz álom amiből felébredni esélyem se lenne.

Képtelen vagyok továbbra is tétlenül nézni a szeretett nőt mással enyelegni. A düh eluralkodik rajtam és hirtelen kapom le Kentet a lányról, hogy aztán a fából eszkábált lépcsőn lehajítsam.
- Tudtam, hogy nem bízhatok benned! - Indulok meg felé, mint valami dúvad. Hallom még a hátam mögött lévő Lana kétségbeesett kiáltását:
- Jason, ne! - De nem érdekel, Kent magának kereste a bajt, hogy a nőmet akarta lenyúlni. Mindig is tudtam, hogy van köztük valami de megbíztam Lanában és hittem neki, amikor azt állította hogy csak barátok és már lezárták a múltat. Olyan vak voltam. Nem akartam észrevenni a jeleket, hogy ezek ketten... jó ég tudja mióta tart már ez a kis viszony köztük és hányingerem van attól, ha arra gondolok mit művelhettek a hátam mögött; holott én mindent feladtam a lányért... összevesztem miatta az anyámmal, hátra hagytam mindent és teljesen megváltoztam miatta, hogy együtt tudjunk lenni, erre így hátba döf?! ~Nem, ezt nem hagyom annyiban! Ezt a békát én nem tudom lenyelni!~

- Nem hallottál eleget? - Kérdezi Clark rám támadva, de az egyik tartóoszlopnak lököm és ütlegelni kezdem.
- Jason! - Próbálja hasztalan elvonni a figyelmem Lana, rá majd később fogok visszatérni először a trónbitorlót rendezem le. Jóval képzettebb vagyok nála, ha verekedésről van szó, ráadásul a futball abbahagyása után is folyamatosan edzettem, hogy fit maradjak. Esélye sincs ellenem, hiába is próbálkozik. Persze hamar a földre kerül és eszméletét is veszti, én pedig pont ezt akartam. Most már nyugodtan foglalkozhatok Lanával, nem fog megzavarni vagy megakadályozni benne senki sem.
- Clark nem áll az utamba, nem véd meg. - Tekintetem szinte kérlelő, olyan kétségbe vagyok esve a helyzettől és mégis, tudatni akarom hogy tisztában legyen vele Lana is, nem állhat senki sem kettőnk közé és nem félek tenni ezért, akár drasztikus módszerekhez is nyúlva.

- Lana, én nem szeretem azt a személyt, akivé lettem. Megváltoztam, mióta Smallville-be jöttem, ami leginkább miattad van. És a legrosszabb, hogy túl zavarodott voltam, hogy beszéljek erről neked. Én nem akarlak elveszíteni. Még nem késő, hogy újra kezdjük... én szeretlek! - Elhallgatok, miközben a lélektükreiből próbálom kiolvasni a választ vajon ő miként érez irántam.

Lana tesz felém néhány lépést ám nem felel, én pedig könyörgő és kivert kiskutya tekintettel ajándékozom meg cserébe. Nem veszem le arcáról egy másodpercre sem a tekintetemet, így elkerüli figyelmemet hogy valamit a kezében rejteget. Csak a gyomromba ható fájdalmat érzem, hitetlenül nézek a szeretett nőre miközben kezeimet oda kapok és megérzem a tulajdon véremet. Megtántorodom, hátrálok tőle néhány lépést miközben a fájdalom és a csalódottság eleve ül ki arcomra, némi hitetlenkedéssel ötvözve; hogy aztán így zuhanjak le az emeletről, amikor a hátam mögött lévő fa korlát a testem súlya alatt eltörik. Összetöröm magam teljesen az esés közben, érzem minden tagom sajog és arcom véres, az orrom eltört és jobb esetben nem tört el csak megrándult a lábam az eséstől. Lana lassan közeledik felém, kezében az ollót szorongatva még mindig, ami az én véremtől piroslik. Kezem a sebemre tapasztom és próbálok odébb kerülni tőle.

És ekkor hallom meg a zúgást. Valami közeledik felénk, egyre erősödik a hangja és a távolban, a horizonton veszem észre, hogy az égből egy meteorit egyenesen a Kent farm elé tart. Már nincs mit tenni, nincs idő elmenekülni. Nem, mintha tudnék mozogni; olyan gyorsan meg pláne nem amivel esélyem lenne túlélni a dolgot. Rémült tekintettel nézek farkasszemet a felénk száguldó és lángoló kőzethalommal, hogy aztán még egyszer utoljára Lanára tekintsek mielőtt becsapódna az épületbe a kénköves poklot elhozva számunkra.

Érzem, amint a forróság egyre elviselhetetlenebbé kezd válni, miközben a kezemen lévő karórám szinte beleég a húsomba, ahogy lassan megolvad. A ruhám is lángol már, elevenen égek el, lassú és kínzó módon; nem pedig gyorsan mint reméltem. Pokoli kínokat élek át, annyira hogy bele is őrülök és vég nélkül üvöltözöm, míg hangszálaim is megszűnnek létezni és az enyészeté leszek amint a tűz felperzseli testem puha és lágy szöveteit. A végső kegyelemdöfést a tartógerenda adja meg, amikor is rám dől hatalmas robajjal, hogy aztán a végén a mindent beterítő kriptonit zápor zárja a sort és millió kis üvegszilánkként fúródjanak testembe, az eleven és égő húsomba teljesen a maguk képére formálva ezáltal, mielőtt végleg kilehelném lelkemet.

Ekkor ébredek fel, magamhoz térve. Kutya bajom, a jeges verítéktől csatakos vagyok mert leizzadtam a rémálom alatt ki tudja már hányadszor mióta ismét élek. Mert túléltem a becsapódást. No nem azt, amiről álmodok hisz Lana akkor nem volt ott csak Clark szülei. Apropó szülők: anyám is életét vesztette a meteorzáporban, mint sokan mások. Hivatalosan én magam is halottnak lettem nyilvánítva, a hatóságoknak fogalmuk sincsen róla nagyon is létezem. Hiszen még én magam sem emlékszem rá, hogy pontosan ki is vagyok: Amnéziás lettem, irataim pedig nincsenek.

Emlékszilánkokból próbálom összerakni a múltam, azt hogy ki vagyok vagy sokkal inkább voltam. De egyáltalán nem tetszik mindaz, amire eddig rájöttem. Felkelek az ágyból, a szobában lévő tükrös csaphoz sétálva és megmosom arcomat. Jól esik a hideg víz, felfrissít és megnyugtatja bőrömet ott is, ahol a meteorit zápor eltorzított teljesen. Jelzi, hogy nagyon is élek még és ez ismét csak egy rossz álom volt semmi más. Ám mégis, érzem nem vagyok egyedül. Valami mocorog a sötétben... valami figyel engem, egyre közelebb merészkedve. A legkisebb neszre is összerezzenek, hátra fordulok ám a szoba még mindig üres, csakis egymagam vagyok. Vagy mégsem? Egy hangot hallok, a tulajdon hangomat és mégsem az enyém. Sokkal mélyebb, reszelősebben szól ám mégis az enyémhez hasonlatos. Csak nem félősek vagyunk? Nyuszi lettél Teague? Kérdi, én pedig zavartan kapkodok körbe egyre szólongatva a hang tulajdonosát. Ismerősen cseng a vezetéknév, mégsem tudom hová tenni.

- Ki van ott? - Kérdem, hogy aztán némi torokköszörülés után nyugalmat erőltetve hangomra, magabiztosabbnak tűnve felszólítsam az illetőt: - Mutasd magad! - De hiába nézem a sötétet, nem látok senkit sem az árnyak között. A tükörnél égő lámpa gyér fénye ekkor vibrálni kezd, a frászt is rám hozva teljesen. - Tudom, hogy itt vagy! Mond, mit akarsz?! - Kérdem, mire a hang végre ismét válaszol. Oh, igen... Nagyon is itt vagyok. Feleli, én mégse látok még mindig senkit. Fordulj meg! Súgja negédessé vált hangon.

Lassan, viszolyogva teszek eleget a kérésének, visszafordulva a tükör felé. A lámpa még mindig vibrálva ég, mintha valami interferencia zavarná meg működését vagy csak ingadozna az áram. Nem tudom. Azt viszont igen, hogy aki a tükörből visszatekint rám, az nem én vagyok. Ismerem ezt a vakítóan kripton zölddé vált szempárt, de mégsem az enyém... valami vadállatiasság izzik benne, mélyről jövő sötétséggel párosulva; ami az ölés ígéretét hordozza. És ez a mosoly? Inkább hívnám farkasvicsornak ami semmi jót nem ígér. ~Mi a fészkes fene folyik itt?!~

Nem mertem hangosan is kimondani, nehogy valósággá váljon a legnagyobb félelmem... hogy az a valami bennem van és belülről fog felemészteni teljesen. Ugyan, ugyan! Ne dramatizáljuk túl a dolgokat Jason! Elvégre megmentettelek visszahozva a halál széléről, nemde? Hol marad a hála, mikor annyi mindent köszönhetsz nekem?! Megmerevedek, mint nyúl ha fénycsóva vetül rá. ~Nem, nem, nem! Ez lehetetlen!~ Fogom a fejem és csóválom egyre, mintha attól a benne zümmögő hangocska megszűnne létezni.
- K-ki vagy? És mit akarsz tőlem? - Nyögöm ki valahogy nagy nehezen. Én te vagyok Jason, de szólíts csak Bestiának... Az éned azon része, ami elég erős és merész ahhoz, hogy megtegye mindazt, amit korábban sosem mertél. Mindazt, amitől rettegtél az esetleges következmények miatt. Azért vagyok itt, hogy segítsek rajtad és felszabadítsalak.

- Felszabadíts? Minek? - Kérdezem bizonytalanul bámulva önnön tükörképemet. Erősebbé teszlek, a hatalom felszabadít meglásd! És a miénk lesz Lana, csak a miénk! Nem állhat se Clark, se Lex az utunkba többé! Erre már én is felkapom a fejemet. A lány nevét említi, akit szeretek és aki rémálmaimban ellök magától valaki mást, Clark Kentet választva helyettem.

- Mit akarsz tőle? Ha bántani mered... - nem fejezem be a mondatot, viszont kezem ökölbe szorul, testem megremeg - ... hagyd őt békén! - Sziszegem és legszívesebben betörném puszta kézzel a tükröt csak hogy eltűnjön végre eme torz, elkorcsosult lelkiismeret vagy a franc tudja mi ez és békén hagyjon minket. Megrázom a fejem ismét, miközben egyre csak azt mantrázom "tűnj el innen". Félre érted Jason, én segíteni akarok neked... bebizonyítom! Visszahozom az emlékeidet! Csak engedd előbb, hogy kivigyelek innen. Már felépültél teljesen, mégis itt tartanak hónapok óta, vizsgálgatnak... nem gyanús ez neked? Itt nem segíteni akarnak neked, csupán torzszülöttként tekintenek rád és bezárnának, elrejtve a világ elől, felhasználva téged a saját önző céljaikra. Azt hiszed nem láttam a szemükben, ahogy rád néznek? Tarts velem engedd át az irányítást és ígérem nem bánod meg! Megkeresem neked a lányt, akit úgy szeretsz és még a bosszú is a tiéd lehet! Utálom, hogy igaza van mindenben. Hogy képes mézesmadzagként elhúzni épp azt, amire mindennél jobban vágyom... Lanára vagy épp Kent halálára.