Azt hiszem ha most a volt vőlegényemmel találkoznék, meglepődne, nem kicsit sokat változtam az elmúlt négy év alatt. Régebben azt hiszem kedves lány voltam, amolyan a szomszéd lány, aki szívesen segít bárkin, tudjátok átsegíti a vak nénit az úttesten, cipeli az öreg bácsi helyett a szatyrait. De ma már nem ilyen vagyok, leginkább édesanyám hibájából, egyre inkább kezdek rá hasonlítani. Makacs, szenvedélyes, vad temperamentummal rendelkezem, habár nem sokan nézik ki ezt belőlem. E mellett szeszélyes is vagyok, és nálam önfejűbb ember nem létezik ezen a földgolyón, senkire sem hallgatok igazán, talán két emberre, de rájuk se mindig, plusz fölöttébb bosszantó tudok lenni. Valamint jó vagyok a kick-boxban, imádok boxolni, ezzel le tudom vezetni a fölösleges energiáimat, a szex mellett természetesen, de most hogy Darius nincs azt nem élvezem annyira, vele volt a legjobb, és azt hiszem őt senki sem pótolhatja. Ha el akarok érni valamit akkor azért mindenre hajlandó vagyok, képes vagyok az utolsó mértékig elmenni, és nem, nem szégyellem bevetni a női csáberőmet sem, valamint ha esetleg olyan dolgot kéne tennem amivel bemocskolnám a kezem, ne aggódj azt is megtenném, főleg, ha Dariusról lenne szó, talán ölni is képes lennék. Függőségeim vannak amivel nem tudok mit kezdeni, sőt élvezem is őket, koffeinfüggő vagyok, addig hozzám se szólj, míg legalább két liter kávé nincs a szervezetemben. Szexfüggő vagyok, ezt talán a kedves exemnek köszönhetem nem tudom, talán sokszor ebbe menekülök a valóság problémái elől, halványlila gőzöm sincs, de élvezem, és legjobban Dariussal… Cannabis-függő is vagyok, miután eltűnt a férfi az életemből, vagy én az övéből elkezdtem rászokni, ma meg egyszerűen nem tudnék élni nélküle, azt hiszem, gyógyír mindenre amit el tudsz képzelni, és nem csak én gondolom így, hanem a földön még legalább négy ezer ember…
Alacsony termettel rendelkezem, viszont ahol kell ott domborodom rendesen, hosszú, derékig érő méz színű fürtök keretezik szív alakú arcomat, ami elefántcsontszínbe vont árnyalatban pompázik. Nefelejcskék íriszeim mindig tükrözik aktuális hangulatomat, fitos orr árnyékolja telt ajkaimat. Magassarkú nélkül ki sem lépek az utcára, szeretem az olyan ruhákat amik nőiesek, szexik, és határozottan kiemelik nőies alakomat, ruhatáramban a szexibbnél szexibb combfixek és miegymások is megtalálhatók.

Az ujjaim közre zárják a nyakamban logó lánc medálját, tisztán emlékszem még annak pillanatára amikor  megkaptam Dariustól, amikor nekem adta azzal a céllal, hogy emlékezzek a szerelmünkre, és ő még mindig a szívemben él, csak, hogy már lassan több, mint négy éve nem láttam őt, mert eltűntem az életéből. Hozzá tenném nem éppen önszántamból történt mindez, nem éppen önszántamból szúrtam hátba feltehetőleg életem szerelmét, viszont fegyvert sem szorítottak a fejemhez. Édesanyám volt, miután apa meghalt, úgy döntött, hogy nekem kell átvennem  a családfő szerepét abból a szempontból, hogy megteremtsen az asztalra való kenyeret. És azt nem gondolta máshogy, minthogy akasszak le egy vastag pénztárcával rendelkező férfit. Dariust az első perctől fogva ki nem állhatta, folyamatosan csak azt hallottam tőle, hogy ő nem való hozzám, nem megfelelő nekem. És hiába volt elég jó fizetése neki, még így sem volt elég neki az, arról nem is beszélve, hogy valami megmagyarázhatatlan indok miatt zsigerből utálta  a fiút. Ennek ellenére nem igen foglalkoztam vele, hiszen az első perctől kezdve bele szerettem, és mindig is úgy gondoltam, hogy csak azért nem fogok valaki ágyába bebújni, hogy jobb életet tudjak biztosítani az édesanyámnak. Egyszerűen imádtam Dariust, bármire hajlandó lettem volna érte, és igazából bármit is megtettem. Amikor megkérte a kezemet, gondolkodás és bármiféle hezitálás nélkül mondtam neki igen, számomra ő volt a tökéletes férfi, bárki (leginkább az anyám), bármit is gondoljon, egyértelmű volt, hogy kitartok mellette. Valamint azzal is teljes mértékben tisztában voltam, hogy bizony még egy ilyet nem találnék sehol, biztos voltam abban, hogy nekem teremtették, férfias volt mindig, ha kellett le tudott beszélni az őrültségeimről, vagy éppen vissza fogni, ha arról volt szó, egyszerűen imádtam azt a férfit, és ez enyhe kifejezés arra mit iránta éreztem. Csak, hogy a dolgok egyik pillanatról a másikra romlottak el, igazából észbe se bírtam kapni és máris a káosz kellős közepén találtam magam. Darius megsebesült, súlyosan, halálosan, és csak azon múlt, hogy túléli-e, hogy bele egyeztem azokba a kísérletekbe, viszont azzal nem számoltam, hogy ezek alatt a kísérletek alatt semmit sem hallhattam a vőlegényemről, ami igazából lesokkolt, idegbajt kaptam, és hiába próbáltam meg bármit is megtenni, nem voltak hajlandó semmilyen információval szolgálni nekem. A másik probléma édesanyám volt, folyamatosan duruzsolt a fülembe, és ugráltatni akart, hogy éhen fogunk halni ha valamit nem csinálok, valami olyat ami lehetőleg megment minket ettől a keserves helyzettől. Így kénytelen voltam belátni, hogy amíg nem válok híres újságíróvá… ami még elég messze van attól amit leginkább most produkálok, hiszen még csak egy olyan szerkesztőséget sem találtam aki felvenne, így kénytelen vagyok lépni. Aztán amikor apa végrendeletét kellett intézni az ügyvéd eléggé kacsingatott rám, és nem volt más dolgom, mint hogy mosolyogjak rá, azután már könnyű út vezetett ahhoz, hogy elcsábítsam. Ennek már legalább két éve volt, Dariusról nem tudok semmit, habár a nyakláncát még mindig a nyakamban hordom, a jegygyűrűt amit tőle kaptam még mindig a pénztárcám mélyén rejtegetem, és a szívemet még mindig ő foglalja el, de így legalább az anyám boldog, ha én nem is. Hiába Tomas oldalán fekszem le, amikor minden gondolatomat, minden álmomat a volt vőlegényem tölti ki.