Tipikusan az a srác, aki képtelen befogni, és leállni a buta kis poénjaival. A céljának tekinti, hogy a közelében lévőket megnevettesse, vagy legalábbis jókedvre derítse, ami furcsa lehet, a múltját tekintve, de neki ez már csak így megy. Az élet neki úgy értelmes, ha nevethet valamin. A komolykodás ebből fakadóan nem az ő erőssége, és nem is viseli túl jól, ha a dolgok komolyra fordulnak körülötte, pedig nagyon is képes felelősségteljesen viselkedni, csupán nem szokása kimutatni. Nincs sok barátja, de akik vannak, azok mellett kiáll bármi áron. Rendkívül energetikus, kevés dolog képes lelohasztani a lelkesedését, és ha ő egyszer valamit a fejébe vesz, attól senki sem tántorítja el. Makacs, és a meggondoltság nem épp jellemző rá. Előbb beszél, és aztán gondolkodik, így aztán előfordul, hogy megbánt valakit ,pedig egyáltalán nem is az volt a célja.
Kissé gyerekes, de ugyanakkor rendkívül bátor is, nincs olyan helyzet, amiben ne próbálna meg helyt állni, ahogy csak tud, különösen, ha egy barátjáról van szó. Kitartó kis ördög, akinek a komolytalansága ellenére megvan a maga hatalmas szíve. Azt például nem is tudja róla senki, hogy sokszor egy-egy viccel üti el a kínos pillanatokat, és nem csak azért, mert nem kedveli a csendet, de sokkal inkább azért, hogy ne kelljen megmutatnia komoly oldalát.

A rabló idegesen kapott a fegyvere után, arcán egyszerre tükröződött az értetlenség és a döbbenet, furcsa egyveleget alkotva így együtt, kellőképpen megbénítva a fickót ahhoz, hogy nevetve eltűnjek előle, mielőtt ujjai a fegyver markolatát érintenék. Az ő szemeivel nézve egyszerre csak eltűntem a semmibe... nos, ebben tévedett. Hogy mi történt valójában? Apró bogárrá változtam, gyorsan szedve ízelt lábaimat, hogy minél messzebbre kerüljek. Közben magamban röhögtem, látva, mennyire tanácstalan a pasas, forgott össze-vissza, engem keresve, közben a távolból már hallani lehetett a közeledő szirénákat. Magamban azért beismertem, mennyire élvezem ezt az egészet. Persze, azért a rablót nem irigyeltem, hiszen nem minden nap találkozhatott olyannal, mint én. De valami azt súgja, akkor sem hinné el, mi vagyok, ha valamiféle leírást kapna róla.
Ami azt illeti... én magam sem tudom. Sosem áskálódtam a mélyére, hogy megtudjam, mivé is lettem, miután anya beadta nekem azt a szert. Az viszont biztos, hogy az életem akkor, pár éve változott meg gyökeresen. Emlékszem, mikor elkaptam azt a furcsa betegséget, anyám nagyon aggódott. Ami nem csoda, tekintve, hogy apát nem sokkal azelőtt veszítettük el. Mindketten amolyan tudósfélék voltak, biokémikusok. Apám megszállottjává vált az állatok vizsgálatának, ugyanis hitt abban, hogy különféle sejtek kombinációja képes olyan vegyületet alkotni, mely megerősíti a szervezetet. így sokat utazgattunk gyerekkoromban, mivel munkájuk miatt a szüleim szerették bejárni a legkülönfélébb helyeket. Egy afrikai út során kaptam el a betegséget. Emlékszem a lázra... szörnyű volt. Naponta többször elájultam tőle, rázott a hideg. A helyi orvosok pedig azt mondták, ők nem tudnak segíteni. Aztán visszajöttünk Amerikába, de itt se jártak nagyobb sikerrel, hogy segítsenek rajtam, ugyanis addigra, az okosok szerint, a rejtélyes vírus, ami megtámadta a szervezetemet, mutálódott bennem, így bármilyen gyógyszerezést is próbálnának, az csak rontana a dolgon amíg nem diagnosztizálják teljesen az idegen sejteket. Vagy valami ilyesmi... őszintén szólva semmit sem értettem abból a blablából, amit levágtak előttem. Apám is ugyanazt a betegséget kapta el, és nem telt bele sok idő, míg elvitte. Viszont a halála előtt még elkezdte utolsó munkáját: a naplója szerint mintát vett egy afrikai majomfajtától, melyet akkor fedezett fel ő maga is. Valami különöset fedezett fel a sejtjeiben, leírta, hogy ez lehetett az összetevője annak a gyógyszernek, amit egész élete során kutatott. Végül aztán, elkeseredésében, életművét anyám fejezte be. ironikus, mert így az életműve... én lettem. A szer felgyógyított, napokon belül talpra álltam. Azonban... más változások is kísérték a folyamatot. Újabb napok teltek bele, a bőröm pedig szépen lassan bezöldült, akárcsak hajam, a füleim pedig kihegyesedtek. Akkor nyertem ezt a jóképű kinézetet... és akkor kaptam a képességeimet is. Amikor észleltem, hogy az érzékeim jóval kifonomultabbakká váltak, először csak összezavarodtam. Hát még mikor felvettem a szomszéd néni macskájának alakját. Azután folyamatosan teszteltem magam... kíváncsi lettem, mire vagyok képes, bár az alakváltás terén láthatóan nem volt korlát, bármilyen állattá át tudok vedleni. De, kérdezhetnéd, akkor mégis hogyan jutottam idáig? Úgy, hogy egy év alatt az életem sokat változott. Egy autóbaleset... én pedig elveszítettem anyát. Összetörtem, madárrá változva repültem ki a kórházból, ahol magamhoz tértem, és nem is akartam megállni. De nem találtam a helyem a világban. Mintha csak szellem lettem volna... ez a szellem viszont olyasmit talált, amiben a legkevésbé sem bízott... barátot. Cyborg és én akkor találkoztunk, mikor kutyaként jártam sikátorról sikátorra jártam Jump City-ben. Ő épp egy bankrablást állított meg, és hát... egy zöld kutyát nem nehéz kiszúrni. Segítettem neki, ő pedig befogadott az otthonába. Ahogy pedig telt az idő, a legjobb haverom lett, pedig sosem gondoltam volna, hogy ezzel a külsővel, valaha lesz részem ilyesmiben. Főleg, hogy Cyborg segítségével végre újra gondtalanul tudtam a holnapra gondolni, anélkül, hogy depresszióssá váltam volna tőle. Videojátékok, pizzatornyok, és a bűnözők elkapása, mint napi cselekedet... kell ennél több? A Cyborggal töltött idő alatt hamarosan újabb ismerősökre, barátokra tettem szert Starfire, ééééés... Raven személyében. Furcsa lány, és kicsit ijesztő. Meg vagyok róla győződve, hogy gondolatban már több módon is végzett velem, főleg, amilyen tekinteteket kapok egy-egy poénom után. Viszont én kedvelem, bár határozottan én tartom kettőnk között a kommunikációt, viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem a bosszantását. Plusz, tettem neki egy ígéretet, hogy ha az életem múlik is rajta, mosolyt fogok csalni az arcára, én pedig makacs vagyok.
Visszaváltoztam emberi alakomba, megunva a játszadozást, mire a rabló elvigyorodva rám szegezi pisztolyát.
- Viszlát, zöld emberke. - integettem neki, mintha valóban búcsúzni akarnék, de a mókának vége szakadt, mikor láttam, hogy a fegyvert fekete aura veszi körbe, mire a pasas keze remegni kezdett. Én már tudtam a végkifejletet. A fegyver darabjaira hullott, a rabló mögött meg egy fekete átjáró nyílt ki, rajta pedig kilépett Raven, rajta a részemről már megszokott éjkék köpenyével, a kapucni a fején volt. Sosem veszi le, különösen, ha bevetésről van szó. Egy erőteret vonva a rabló teste köré, felemelte, és nekidobta az egyik parkoló autónak az utcán. A fickó ájultan esett össze... hogy a fájdalomtól, vagy a félelemtől, azt nem tudom.
- Csapatmunka! Pacsi! - tartottam neki tenyerem, mire Raven csak megforgatta a szemeit. Igazából aranyos, mikor ezt csinálja.
- Ne már Rae, nem tarthatom így örökké! - mutattam felé nyújtott mancsomra, a pacsimra várva. Ő csak elfordult, de esküdni mernék rá, hogy miközben így tett, szája sarka mosolyra görbült...